Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-08-01 / 31. szám
nem működhetnek együtt. E törekvés nem új keletű, kísérleteztek vele többen. Nemzeti irányban az ország fejlődéséről és intézményekről gondoskodni anélkül, hogy az erők az elvi különbségek miatt szétforgácsolódjanak. Ebben lehetne körülbelül e törekvés lényeges célját meghatározni. Fontos argumentum gyanánt szerepeltetik azt a feltevést, hogy az ilyen egyesülés útját állhatná az idegen, az alkotmányellenes és nemzetellenes intrikák érvényesülésének s olyan többség keletkeznék, mely iránt a király szintén bizalommal viseltetnék s eme új alakulásnak részére a nemzet túlnyomó többségének szinmpátiája szinte biztosra vehető. Lesz-e ezen tervből valami, vagy sem, ez a kérdés most, midőn az országgyűlési függetlenségi és negyvennyolcas párt cselekvő erejét bizonyos előre «elvégzett» tények lekötik, nem igen izgatja még a közvéleményt. S hogy mikor lesz oly módon aktuálissá e kérdés, hogy úgy sajtóban, mint a pártkörökben e kérdés ellen, vagy mellett az érvek, sőt talán gyanúsítások és rágalmak fegyvereivel fognak az ellennézetűek egymásra támadni, az még nagyon is a jövő kérdései közé tartozik. Mindenesetre kívánatos ezen kérdések felett minél előbb napirendre térni oly értelemben, hogy úgy a hatvanhetes, mint a negyvennyolcas tábor ne akarjon új programmpontok felvételével illetve a régi programmpontokból való elhagyással olyannyira hasonlítani egymáshoz, hogy ezáltal mintegy automatice megtörténjék az egybeolvadás. Azért is fáznunk kell e tervtől, mert az összeolvadásnál bizonyára nem a hatvanhetesek fognak koncessiókat tenni, de a «negyvennyolcból» kellene engedni. Az bizonyos, hogy Magyarországon a függetlenségi és negyvennyolcas elvek tisztántartására és érintetlenségére szükség van, mint olyan fegyverekre, amelyeket Ausztriával szemben készenlétben kell tartani. Bármilyen alakulással tömöritenének is együvé az elvek áthidalása mellett máskülönben egyenlő törekvésű embereket; a függetlenségi és negyvennyolcas zászlót nem szabad begöngyöliteni és nem szabad a múzeumban elhelyezni, vagy lomtárba dobni. Azokra az ideálokra, melyeket ez a zászló képvisel, szükség van ma és bizony még nagyobb szükség lehet holnap is, s azután még sokáig. A függetlenségi és negyvennyolcas pártot semmiféle új alakulásnak nem szabad megszüntetni. Ilyen terv hallatára bizonyára nem a félénkség, de az óvatos előrelátás szerint fogunk eljárni akkor, ha a pártkötelékeket megerősítjük, s újra szervezkedünk. Nem szabad a veszélyt kicsinyelni, s semmi esetre sem patópáloskodni. Ami eszményeink, alapelveink csak nemrég éledtek újra fel a nemzet lelkében, abban a lélekben, mely az államot sok megpróbáltatások között, sok véráldozattal, ellenség támadásai között fentartotta; s nem-e a legnagyobb bűn lenne, ha a nemtörődömséggel és tétlenséggé1, azt idézzük elő, hogy eszméink, a függetlenségi és negyvennyolcas eszmék a nép lelkében rövid élet után ismét elhalványulnak, vagy alkalmat és módot nyújtunk az átalakító törekvések keresztülvitelére. Miért mentem külföldi fürdőbe? Reichenhall, 1907 augusztus 2. Isten bizony! nem eljárásom szépitgetésére irom e sorokat. Külföldre mentem, — gyógykezelést keresni. Nem a divat vitt : magyar fürdő orvosa küldött! Még pedig magyar fürdőből küldött el az a derék magyar orvos ide a bajorok szép földjére, mondván, ha valahol, itt bizonyára meg fogom lelni immár féléves bajomra az orvosságot. Immár két hete vagyok itt, ebben a világfürdőben, Reichenhallban, amelyet a betegek, de a nyaralók ezrei is felkeresnek, úgy, hogy évenként 15—20 ezer fürdővendég fordul itt meg. Az utóbbiak közt legtöbb a magyar és az orosz. Megérkezésem után azonnal orvoshoz mentem, akit az én földim, dr. Kirchner Sándor gyógyszerész ajánlott, s akiben nemcsak igazi emberbarátot, de kitűnő orvost is leltem, aki nem a honoráriummal törődik leginkább, de a beteg bajával, lakásával, ellátásával, szóval mindennel, ami a beteg érdekét illeti. Előbb segédorvosa, majd ő maga vizsgálta meg a torkomat, hangszálaimat, tüdőmet. Rázta a fejét nagyon; majd kérdezte, hogy orvos kezelt-e? Elmondtam, hogy hét magyar orvosom volt, köztük egyetemi tanár is. Az orvos csak rázta a fejét, majd elmondta, hogy bizony nagyon rosszul kezeltek engemet eddig. Majdnem ugyanezt mondta nekem az a magyar fürdő-orvos is, aki Reichenhallba küldött. Mi több, ez kijelentette azt is, hogy Magyarországon a gégészethez igazán alig ért valaki; ő se, azért nem is kezel. Pedig előtte hét magyar orvos kezelt! A san, — ez a Jankó azért jött, hogy feleségül kérjen, ne tagadja, oh! hallottam már én ilyeneket az emberekről! — De Irmuska, sőt biztosíthatom, Jankó épp jövet mondta, hogy nem házasodik meg soha. Igazán? Oh, nem igaz. Mert nekem az imént megmondta, hogy nem enged tanítónőnek. De engem hivatásomtól semmi el nem térit. Tanítónő leszek. Egy dunántúli kis faluban lesz egy szobácskám. Milyen függönyökkel ? — Halványkékkel. A bútorok is halványkékkel lesznek. Maga honnan tudja? és csodálkozva nézett rám. — Én? Hiszen nem tudtam! Nó és mit mondott rá Jankó? — Azt merte mondani, — (s itt gúnyosan utánozta Jankót) — «Láttam én már karón varjut»! (Hm!) És mit mondott maga ? — Kiutasítottam. Én Toppal játszadoztam, a fogatlan szájával harapdáltattam az ujjamat és azt mondottam Irmuskának, hogy a hivatásérzetet a kebelből kitépni nem lehet. De ím az ajtóban megjelent Jankó, igen gyáva, sunyi pofával. Irmuska meg méltósággal fölállt s kiment, az ajtónál visszafordult: — Top! Gyere Top! Parancsolom! Nem jössz? Jó. Maradj magadnak. — És ott hagyta Topot is. Jankó siralmas képet vágott. Aztán meglátta Topot és fölfortyant: — Te gazember! Te kutya! Te! — Jankó, — mondom én — ne becsméreld szerencsés vetélytársadat. De ő észre sem vett. A hempergő kis Top fölé emelte a cipőjét s indulatosan sziszegte: — Ez a dög, — azt mondta, — többet ér mint «akármely ifjú». Eltaposhatnám ezt a gaz dögöt. Top pedig játékosan pofozgatta puha lábacskáival a fölébe tartott cipő orrát s pajkosan harapdálta a fogatlan szájával. — Jankó, indulunk haza! II. Két hónap múlva Jankó hivott, hogy menjek már egyszer én is ki vele Baróthyékhoz. — Hja fiú, nincs időm, de eredj csak ki, majd estefelé én is kimegyek egy kicsit. Alkonyattájt ki is mentem. A kapuban durva ugatás fogadott. Nini, hogy megnőtt ez a Top ! S a hátán az a kerek folt; akkora már mint egy jókora paraszttenyér, például az enyém. De hogy el van hanyagolva ez az állat! Benn a nappaliban Irmuska a zongoránál ült. Jankó fordított egyet a kótán, mikor beléptem. — Nem, — szabadkozott Irmuska csintalant — most mást játszom ; a maga nótáját, Jankó. Szóval már más nóta járta. Eviradnus. hét között szerepel dr. Navratil Imre is, a budapesti egyetem gégészeti tanszékének «híres» tanára és udvari tanácsos, meg a Dezső fia is; utóbbi csak 16, előbbi azonban 210 koronámat vágta zsebre, hogy megromlott hangszálaimat még jobban megrontsa! Óh az én betegségem valóságos tragikomédia, illetve rám nézve komikótragédia! Kihajítok 800 koronát; elmulasztok az iskolában három teljes hónapot azért, hogy kínozzanak orvosi kezeléssel és honoráriumok cimén elcsalogassák keserves keresményemet és szörnyű kimondani, — hogy a saját bőrömön bizonyítsák be azt, hogy a magyar orvosi gégészeti tudomány nem ér semmit, mert gyógyítani nem tud, csak honoráriumot szedni. Ez a keserves tapasztalat vitt ki engemet külföldi fürdőbe!, Hát vessen rám követ, akinek van bátorsága. Én nem szégyenlem bevallani, hogy igenis külföldi fürdőben költőm a magyar pénzt, mert itt legalább megvan a biztosíték arra, ha kezelés alá vesznek, hogy meg akarnak gyógyítani s hogy a beteget nem nézik csupán kísérleti anyagnak és fejős tehénnek. A magyar orvosi tudomány gyarlósága a gégészet terén nagy, — igen nagy. A magam esetéből tudom. De nem csoda! Aki a gégészet mestere, egyetemi kútíorrása volna, az maga nem a gyógyításban leli ambícióját, de a honorárium szedésében. Első vizit 20 korona, a többi 10—10 korona. Egyetemi tanárnak ennyi dukál. Mikor engemet kezelt ez a dr. Navratil Imre, megesett az, hogy egy torokbeecsetelésnél annyira behatolt a torkomba, hogy majd megfúltam. Én kifelé mentem, elfelejtve a 10 korona honorárium lefizetését. Az ajtóból hivott vissza a méltóságos udvari tanácsos úr, hogy hát a honoráriummal mi lesz? Pedig tudta a nevemet, lakásomat és másnapra is odarendelt volt. Ilyen eset nem azt igazolja, hogy ez az orvos honorárium-vadász ? S ha ilyen a mester, lehet-e sokkal különb a tanítványa ? Nem lehet! Hiszen ő maga mondta, mikor kértem, hogy adjon vidéki orvosom számára utasítást a kezelésre, hogy ne kerüljön annyi pénzembe a gyógy itatásom, — hogy azok a gégészethez nem értenek. Nagy szegénységi bizonyítvány ez! A fia, a Dezső, még különb. Ez egy valóságos Herbert, amilyen Budapesten sok, nagyon sok van. Mert ott minden egyetemi tanár, minden képviselő, stb. fia, apja méltó utódja, akár a nagy Bismark fia, a Herbert. Tessék kissé körültekinteni, százat is találtok! Ez a Herbert Navratil a következőket csinálta velem: Mikor az apját kerestem, az nem volt otthon; megvizsgált ő. Mivel azonban az apja lámpája nem olyan jó, — amint mondá, — elvitt az apja lakásáról a saját lakására. Ez a legjobb mód a páciens-szerzésre! Megnézte a torkomat. Kérdezte, mivel kezelték eddig? Megmondtam. Erre a válasz az volt, egy hét múlva jöjjön ismét el, de addig ne kezeltesse a torkát. Egy hét múlva elmentem hozzá Kerezsy György barátommal, akkor meg azt mondta, hogy köpet-vizsgálatot kell csinálni, ez tart 3 napig. Adott üveget is, (Jaloveczky kollegámnak adtam, vájjon meg van-e még?), amelyet másnap a «rendelő» óra idején vigyek el hozzá a köpette!, a szolgának ne adjam. Persze újabb vizit. Ezért meg újabb díj jár. Természetes, hogy nem mentem el többé hozzá s a kidobott 16 koronám fejében legalább egy jót nevettünk Kerezsy és Jaloveczky kollegáimmal. (A fiatal Navratil bizonyára még jobban az én balekségenien, ki hozzá megyek, mikor az apját keresem.) Hát, kedves olvasóm, ilyen gége-specialisták kezeltek engemet; ezek keze alatt nőtt az én egyszerű gégehurutom komoly, idült bajjá, amely létemet is fenyegeti. Ezer szerencse, hogy a véletlen egy őszinte magyar fürdő-orvossal hozott össze, aki bevallotta, hogy nem ért a gégészethez és aki ide küldött a messze idegenbe, ahol talán még kigyógyithatják elromlott beszélő szervemet. Mi ebből a tanulság ? Először az, hogy a magyar orvosi tudomány sok tekintetben még alacsony színvonalon áll, azért, mert az egyetemi tanárok közt sok nem odavaló van. Másodszor, hogy a magyar orvosokat nem nevelik elég őszinteségre, s bennük több a vállalkozás, mint a tudás. Harmadszor, hogy a magyar orvosi tudomány terén is felüti a fejét a magyar társadalom pusztó rákfenéje, t. i. a stréberkedés és a baksis-rendszer. Az orvosnak célja rendszerint nem a beteg gyógyítása, de a megpumpolása. És negyedszer, hogy a mai orvos már nem művész, hanem közönséges mesterember, akinél a pénzforgalom a fő, ha be is csapódik nála a kunsaft, a beteg.
