Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-01-24 / 4. szám

LOSONCZI ÚJSÁG

|| Előfizetési ára

: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések:

! Negyedévre 2 kor. ; Egy petitsor tere 10 fill. }

ST*»- s : A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT T“'“'*

g Többszöri hirdetés

| Egyes szám ára 20 fi.. ■ HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb.

II. évfolyam. 4. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losoncz, 1907. január 24.

Az elemi népoktatás államosítása.

Szombaton fejezték be a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1907-ik évi költségvetésének általános vitáját, amely sok tekintetben nemcsak érdekes és magas színvonalú volt, de sok részlet megkapó és gondolatébresztő is s különösen gróf Apponyi Albert miniszter beszédei világosan mutatták meg azt, hogy — ha nem is gyakorlott paedagogus mégis tudja, érzi azt, hogy miképen kell az ország általános műveltségét emelni és biztosítani.

A sok elhangzott eszme közül bennünket különösen az elemi népoktatás államosításának eszméje ragadott meg. A miniszter ugyan nem barátja a feltétlen államosításnak, amiként azt báró Bánffy Dezső a nemzeti egység létrehozása miatt óhajtja, de kimondja nyíltan, - hogy az elemi iskolai kényszernek logikai folyománya és a humanizmusnak és a helyes szociálpolitikának követelménye az elemi iskolai oktatás ingyenessége.» Reménye pedig az, hogy ezt a nagyon is szükséges demokratikus reformot még az ő minisztersége alatt keresztül fogja vihetni.

E cél nemcsak szép, de szükséges is, hogy mielőbb megvalósittassék. Mert óriási sérelem az,- hogy a rendszerint szegény és sok gyermekkel megáldott szülő sujtassék a tandíj fizetésével akkor, amikor a gazdag és többnyire kevés gyermekkel biró szülő az ilyen súlyos adó alól fölmentetik.

Az elemi népoktatásnak az egész vonalon ingyenesnek kell lenni, mert ha iskolába

kell járatni a gyermeket, akkor adassék mód is arra, hogy e kötelességet minden szülő minden külön áldozat és megadóztatás nélkül teljesíthesse is. Természetesen akkor az állami egyenes adó után ki kell vetni a progresszív iskola-adót is minden egyes adófizetőre, akár van iskolába járó gyermeke, akár nincs.

De evvel kapcsolatos következmény az elemi népoktatásnak feltétlen államosítása is, noha a miniszter elismeri azt, hogy «a felekezeti iskolák fennállása megakadályozza azt, hogy az állami iskolák a vallástalanság előmozdítására szolgáló tényezőkké fajuljanak, amikké nem szabad fajulniok.»

Igen ám, ha a miniszter nem hive a feltétlen államosításnak és az elemi oktatás ingyenességét mégis törvényileg akarja biztosítani, akkor előáll a kérdés, hogy a felekezetek által fenntartott iskolák tandíj híján — miből fedezzék kiadásukat? Mert jelenleg a legtöbb felekezeti iskola a híveket adóztatja meg, ha a fizetett tandíj nem elégséges az iskola költségeinek kielégítésére. Igen sok helyt meg épen sok az egyházi iskolai adó! S igy az ingyenes tanítás behozatalával vagy még nőne az egyháztagok adója vagy kétszeresen adóztatnának meg a behozott állami iskola-adó mellett.

Ugyan erre is ad némileg felvilágosítást beszédjében a miniszter, amikor azt mondja: hogy haladni akar azon a középútón, amelyre viszonyaink, más nemzetek tapasztalása, a saját tapasztalataink és helyzetünk utal oly módon, hogy «az állami oktatás elfoglalja azt a teret, amelyet el

kell foglalnia ott, ahol a nemzeti egységnek érdekeit csak ezen az úton lehet szolgálni, de «hogy egyúttal» — amint mondja — «ne bántsam azoknak a kulturtényezőknek szabadságát, közreműködését, sőt igénybe vegyem, támogassam, amelyek a magyar állami egység eszméjét a maguk eszközeivel, saját áldozataikkal is szolgálni akarják:.»

íme itt áll világosan a kultuszminiszter célzata. Államosítani csak ott akar, ahol ez szükséges magyar állami szempontból, ahol ez felesleges, ott a felekezeti iskolát épségben kívánja tartani, de támogatni is óhajtja.

így már érthető a közoktatásügyi miniszter politikája. A magyarság kezében lévő iskolákat meg fogja hagyni felekezeti minőségükben, de anyagi és erkölcsi segítségét sem fogja itt sajnálni; mig az államellenes célzatok szolgálatában álló iskolákat beszünteti s helyükbe az állami iskolát állíttatja fel.

Ez a politika semmi feldulással nem fenyeget, amennyiben a nemzetiségeket sarkalni fogja, hogy szigorúbb állami felügyelet mellett a magyar nemzeti egység szolgálatába álljanak, nehogy iskoláikat elkobozni kelljen a felállítandó és szükséges állami iskola javára. Ebből sokat tanulhatnának nemzetiségeink!

Természetesen igen sok helyt nagyon szükséges már most is az államosítás, nem tekintve azt, hogy — a miniszter állítása szerint — vagy négyezer tanítóra és tanteremre van még szükség, hogy minden iskolaköteles gyermek iskolába járhasson. Szomorú adatok ezek! Élőnkbe állítják

TÁRCA.

Úti levelek Erdélyországból.

17

I rta : Bodor A ladár.

A »Losonczi Újság* eredeti tárcája.

(Vége.)

XXV.

Topánfalva, aug. 9. éjjel.

Felsővidrárúl Topánfalvára való visszatérésünk tanúlmányuttá, vagyis igen unalmassá vált. A főszolgabíró s egy fiatal mérnök az úti hidakat vették számba. Nehány jóképű értelmes torockói dolgozott rajtuk. Szépen keresnek ezek a torockóiak és értenek a mérnöki tudományhoz is, mert úgy csinálják a hidacskákat, hogy épen a jövő nyárig legyenek érvényesek, de ami a fő: tovább ne. Mert élni és enni a jövő nyáron is akarnak a torockóiak. Az öreg Mózes bának jó szeme van, nagyravaszúl végignéz a hegyipatak száraz medrén : s már előre látja lelki szemeivel, hogy jövőre a tavaszi áradás ezt a 60 cm. átmérőjű átereszt úgy kipukkasztja, mint a kövéredő mészáros a lajbiját; — majd akkor újra elhívják a szabót, hogy varrjon uj lajbit. A mérnök ám mind mércsikélheti mostan, — látott is ő Budapesten hegyiárt i

Panaszolták a torockóiak, hogy az oláhok nem akarják engedni, hogy a hegybűi a hídhoz alkalmas köveket elhozhassák.

— Már mért ne engednék, hisz őkmaguk úgyse vehetik semmi hasznát.

Nem is a haszonért, hanem valami babonaságért. Ostoba ködösfejű embetfajzat ez mind, bíróstúl, papostúl.

— Nó hát aztán mit tesznek, ha nem engedik?

— Hát kénytelenné tesznek bennünket a marhák, — hogy anélkül is elvegyük, válaszolt Mózes pátriárka mély erkölcsi fölháborodással.

Egy helyen kalaplevéve közeledett felénk egy pópa. Az a panasza, hogy a szemközti völgytorok patakja meg-megvadítja az Aranyost és együttesen marják — horrendum dictu ! — épen az eklézsia földjét. Míg mindezt előadta, pár öreg férfi és anyóka is körűlsündörgött igen kegyes és egyházias szernforgatásokkal. Oh, oh, hogy épen az egyház rétjét . . . Pedig a pap becsületes ember . . . Kedden este is beharapott egy félöllel az ár, jövő tavaszra a keresztig ér, mi lesz akkor?

És tűnődtek, hogy mi lesz akkor? Az ár is felsőbb szellemhatalom, a kereszt is, mi lesz, ha összeütköznek? Hátha mégis a kereszt visszakergeti a vizet?

A mérnök ajánlotta, hogy építsenek gátat, megmondta az árát is. Arra lehullott az álluk s égnek fordúlt a szemük: akkor hát mégis inkább hagyjuk csak rájuk, intézzék el ők ketten, a hegyiár és a kereszt.

Odahaza még egy búcsúzó uzsonna volt, mert hajnalban indulok. Uzsonna végén kitört a társadalmi közszellem, és a mérnök társasjátékot indítványozott. Ha belügyminiszter volnék, a mérnököket eltiltanám a társasjátékindítványozás jogától. Azonban a lányok nem viselkedtek méltóan a föltételezett belügyminisztérium szelleméhez. Főleg két szép torockói lány igen sok zálog erejéig megbirságoltatott. Nemkülönben egy nagyváradi legény.

Az utolsó topánfalvi éjszakán nem aludtam. Az Aranyos túlsó partján kesergő bús nótákat énekelt valami szomorú oláh legény. Egyhangún jajongó, de annyi kétségbeesett, lemondó fájdalommal teli nóták ezek, mintha mind egy halálra sebzett szív benntörött nyílhegye körűi fakadtak volna. Mi fájhat úgy itt a hegyek között? Talán elnyomottnak érzi magát a havasok népe? Nem lehet, hiszen politikai tartalmú dalaik inkább tűzzel és önbizalommal teli indulók. Csak szerelmi dalaik ilyen kesergők. Hát a hegyek között így fáj a szerelem ?

Öreg hegyek, Isten veletek. Nem értelek én eléggé titeket. Szelíd, megfrissítő völgyeitekben csak pihenést, búfelejtést tudok találni egy-egy percre, de ha örömem vagy bánatom fölébred, már nem fér meg a völgyben. Hangja nem az elégia, hanem a himnusz, földagad a völgybűi a hegyormokra, és túlcsapva rajtuk szétárad a síkon, ölelkezik a véghetetlenséggel.

XXVI.

Kolozsvárt, aug. 12.

Topánfalvátúl szomorúan és kocsin jöttem el. Menet, ezelőtt tíz nappal, vígabban róttam az aranyhegyek fehér porát. Alpeseket meghágó Hannibál is megirigyelt volna, hogy jó hét óra alatt leülés és egy falat nélkül gyalog átvágtam az Érchegységen, Zalatnárúl Topánfalvára, ami 43 km, Most kocsin se sokkal hamarább tettem meg. Harmadszor látom ugyanazt az utat 1 — mintha Beniczkynének három különböző regényét olvasnám át két héten belül. A legutóbbi köteten bi-