Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-05-16 / 20. szám
LOSONCZI ÚJSÁG |" "eiÍiu««'to. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Negyedévre 2 kor. ! ; Egy petitsor tere 10 fill. 8: ! a losonczi függetlenségi és 48-as párt í Egyes szám ár, 20 fii, j HIVATALOS KÖZLÖNYE. j| jutányosabb. jj II. évfolyam. 20. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. május 16. Pünkösd előtt. Szent pünkösd ünnepén vajha megszállná a szent lélek azokat a férfiakat, akiket a nemzet közbizalma s köztisztelete vezetőknek kiszemelt magának! Nemzeti fejlődésünk demokratikus eszméinek lététéményeseit követő s az ő 48-as elveiket valló nagy párt tagjai bárha elég erőseknek érezhetnék magukat arra, hogy érvényt szerezzenek a magyar nemzet, a nép fenséges közvéleményének, jogos óhajainak. Bár szállná meg a szent lélek a törvényalkotás ama más tényezőjét is s egyszer valahára a világos látás szférájában érettünk is dobogna atyai szive, hogy mi, kik ide s tova 409 éves árvák vagyunk, szintén részesei lehessünk az atyai jóindulatnak, az őszinte jóakaratból jövő áldó szellem munkájának ! Ezeréves múltúnk állandó küzdelmei közepette «megfogyva bár, de törve nein» sziklaszilárdan áll e nemzet, ere lüktet, ugyan él s dicső múltja alapján hangosan követelve létjogát, önálló fejlődésének vájjon mik a kézzelfogható bizonyítékai ? Még mindig csak a remény jegyében élünk, a valóvá lett csekély önállóságunk fundamentumát ezer meg ezer ádáz kéz rombolja, millió féreg rágja sorvadó életfánkat. E minden erejéből nagy furfanggal kiszipolyozott szegény magyar nemzet sokszor önmagát ámítva csaknem kész elhitetni a világgal, hogy haladunk, szépen fejlődünk s nagy a gaudium, ha a belügyi kormányzat terén csak valamelyest előre döcög az állam szekere ; de az ily vélt haladásnak is rendszerint nagy az ára, mert a pragmatikus házastárs önző számítással még ebből is tőkét kovácsol önmagának, mert hát a szentnek is maga felé hajlik a keze. A keserű csalódásra ébredés már meg se lepi a nemzetet, hiszen négyszáz év óta megszokta; de látva más, jóval kisebb kulturállamok fejlődését, önállóságát, erős kézzel bontakoznék ki a gyámság fojtó bilincséből, hogy önállóan berendezkedhessék és az igazi paritás alapján valóban független nemzet lehessünk mi is. Önálló nemzeti fejlődésünk, önálló berendezkedésünk, függetlenségre törekvésünk dolgában különben úgy vagyunk, mint az a hajó, amely óvatos, lassú haladásában hol kisebb, hol nagyobb mértékben minduntalan késleltető akadályokba ütközik, néha a «non possumus» hangzik a Jupiter ajakáról. Államunk hajója hol szirtek között kénytelen megtenni igen veszedelmes útját, hol meg tropikus tengeri kúszónövények hináros hosszú indáival küzd, hol pedig orvul támadó tengeri kalózok állják útját, kifosztják és keserű vigasztalással üresen engedik tova, mondván: vállaidról levettem a terhet, immár könnyebb lesz a te utad. Szomorú dolog, hogy mi csak akarunk, de tenni nem engednek, pedig beh sok tennivalónk volna! Kellő mérlegeléssel vizsgálva a mi pragmatikai viszonyunkból kifolyó dualisztikus állapotot, azt az érdekházassággal járó merev sógorságot, valóban megmagyarázhatlan a sógor szándékos kerékkötősdijének rá nézve is veszedelmes játéka, mert egy nemzet türelmének is vannak határai: «eddig s ne tovább!» Hiszen a Lajtán túli résznek, annak a mozaik tákolmánynak is érdeke az, hogy a törvények szerint is teljesen egyenjogú szövetséges államnak, a független magyar nemzetnek ereje ne béníttassék, hogy természetes fejlődése elé mesterkélt, amolyan mondva csinált akadályok ne gördíttessenek. A «Gesammtmonarchia» blazirt agyból eredő téves fogalmába soha, de sohasem engedhetjük belemagyarázni magunkat. Nagyot vétettek szentesített törvényeink ellen azok, akik az osztrák-magyar monarchia téves és hazug fogalmának születésénél bábaasszonykod tak, de még többet vétettek azok, akik e kificamodott rögeszmének terjesztését akár tudva, akár nem tudva elősegítették. Ideje volna a köztudatba mélyen bevésni azt, hogy van egy ausztriai államcsoport s annak az uralkodói közösség alapján csupán szövetséges társa a tőle teljesen független magyar királyság, illetve «a magyar birodalom és társországai» címén mint ilyen «Magyarország». E tekintetben is csak a jövőbe vetjük a horgonyunkat, csak a jövőben reménykedünk, a jövő nemzedék majd megérti. Sokat várunk Apponyi népiskolai törvényjavaslatától, mely ma-holnap szentesített törvénnyé lesz. Itt is mit kellett tapasztalnunk? Nem kisebb komikumot, mint azt, hogy éppen a szentháromság- s így a szent lelket is hirdető magas klérus frontolt és jó ideig ágaskodott, módosítani kívánt és kertelésekkel kicsinyeskedett. Szerencse, hogy a véresszájú vad móckolomposokkal nem azonosította magát, de minek is ! hiszen együttvéve is kisebbségben maradtak volna, cserben hagyta őket a szent lélek melynek malasztjától legyen megfosztva mindaz, ki ellenünk, nemzetünkre pedig szálljon a szent lélek áldása. «Ha Isten velünk ki ellenünk» ?! Ti nagy férfiak pedig, kikre sorsunkat, a nemzet sorsát bíztuk, legyetek méltók dicső apáitokhoz, kik nemes céljuk elérésében alkuvást nem ismerő módon leküzdötték minden akadályt! Értsétek meg jól a kor szavát! sz s. A mindennapi kenyér. Jézus imádságának egyik kérése : „a mi mindennapi kenyerünket add meg mi nekünk ma“, annyira közismeretes, hogy azt bővebben fejtegetni felesleges, s mégis évezredes harc fűződik ahhoz, amit benne kérünk. A kenyér kérdése, — amióta az ember létezik és amióta az ember testtel bír, — mindig foglalkoztatta az egyes nemzeteket, népeket épúgy, mint az állambölcseket, az egyes nyomorgókat és bőségben duskálódókat egyaránt. A test fentartása rengeteg gondot okoz, hiszen a kulturember nemcsak enni és inni akar, de ruházkodni, munkálkodni, mulatni is. Sőt, amint a szövevényes emberi alkotások fejlődnek, mindjobban előtérbe lép az, hogy az ember necsak állati életet éljen, de emberit is, ami azt jelenti, hogy minden egyes embernek legyen meg a maga lakása, otthona, munkaköre, családja, amelyeket az országos törvények, kormányok, elöljárók necsak megvédjenek, de amelyek fejlődését elő is mozdítsák minden tisztességes eszközzel és erővel. Az ilyen célzat hívta életbe évszázados küzdelem eredményeként a különböző jótékony intézményeket ; az ilyen jótékony intézmények és törvényes szabályzatok egyrészt az egyéni elhatalmasodást akarják megakasztani, másrészt azonban a tehetetlen és beteg embertársakat a nyomor és az enyészet karmai közül kiragadni. Így létesültek országos kórházak, árvaházak, szegények házai, stb. stb. Mindez intézmények a mindennapi kenyér hiányát pótolni igyekeznek. Mivel azonban a létező intézmények elégtelenek a nyöszörgő vagy kiáltó nyomor csillapítására : kegyes emberbarátok egyesületeket toboroztak az országos intézmények célzatához hasonló jótékony munkásságra. Így keletkeztek és támadnak világ- és országszerte a különböző jótékony egyesületek. Újabban természetesen az országos szükséglet arra kényszerítette a törvényhozást, hogy a gombamódra szaporodó egyesületeket szerves láncolatba fűzze össze, hogy így a jótékony munkásság hatékonyabb legyen egyrészt, és szélesebbkörű másrészt. Hogy ez az irány milyen helyes, arra a mi édes hazánkban is számos példára tudnánk rámutatni ; de feleslegessé válik mindez, ha a vöröskereszt egyesületre, az országos nőegyesületre, vagy akár a Védőegyesületre hivatkozunk. Ily együttes és központilag irányított jótékonyság ezer és ezer szűkölködőnek örömmel és kegyelettel nyújtja a mindennapi kenyeret élelem, ruha, lakás, ápolás, gyógyítás, tanítás stb. keretében. És mindez nagyon helyes és üdvös ! Sőt még helyesebb és még üdvösebb lenne, ha mind e jótékonyság törvényesen rendeztetnék végleg — a jótékonysági progresszív adó behozatalával. így legalább általános lenne a jótékonyság gyakorlása és alig akadna ember, aki a mindennapi kenyér hiányával lenne. Ha széttekintünk pl. hazánkban, azt tapasztalhatjuk, hogy egyes városokban, helységekben nagyon sok, másokban meg feltűnő kevés a jótékony egyesület. Miért ? Ennek okát megtalálni nagyon bajos ! Mert nem léhet azt mondani általánosságban, hogy azért, mert egyik helységben több jószívű és jómódú ember lakik, mint a másikban ; hiszen sokszor a szívtelen ember is cselekszik jót és a legtöbbször a kevésbbé jómódú ember gyakorolja leginkább a jótékonyságot. Azt sem lehet mondani, hogy az egyik városban hiúbbak az emberek e tekintetben, mint a másikban, mert sokszor éppen a szerények támogatják leghatékonyabban a jótékonyságot s nem keresik — szereplési viszketegségtől hajtva — a feltűnést, az egylet élén való figurálást. A jótékony egyesület, amely a mindennapi kenyér szolgálatában áll, váratlanul keletkezik, miként a beteges testen a kelés. Azt elfojtani nem lehet; erőltetni keletkezését még kevésbbé. És ha ilyen jótékony egyesület létesült, örülnünk kell, hogy megvan ; és segítségére kell sietnünk, hogy fejlődhessen és áldást terjeszthessen azokra, akiknek segélyezésére létesült. Igen ám, ha igazán támogatnók azokat az egyesületeket, amelyek a mindennapi kenyeret egyes nyomorgóknak biztosítani igyekeznek! Tessék az egyes jótékony egyesületek pénztárnaplóit megtekinteni ! Tag sok van mindenütt, de fizető kevés s „pontos“ fizető alig egynéhány. Mi ennek az oka?
