Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-05 / 15. szám
Gnóti szeauton! (Ismerd meg magad!) Helyesen mondotta e lap múlt számában a »Tűz van!« c. alatt közölt cikk Írója, hogy nekünk, magyaroknak, kétszeres küzdelmünk akad, ha saját hazánk javára munkálni akarunk, mert a külföldi, nyílt ellenség mellett a magyar társadalom indolenciája, közönye, sőt talán ellenakciója még nehezebb, még leküzdhetetlenebb feladatot ró a hazafias irányban törekvők vállaira. Manap — sajnos — szinte a »jó körök« bonton-jához tartozik lekicsinyelni a nemzeti törekvéseket s azokra a sovinizmus bélyegét sütni, legyen az bármily ésszerű, tapintatos, józan, nyugodt, higgadt. Vannak intelligenciánk közt szép számmal olyanok, akik a comme il faut-ság első követelményének tekintik a jelszót: »a haza minden után!« Elkeresztelik a legszentebb hazafias törekvést sárga irigységnek, fekete gyűlöletnek Bécs ellen, a független Magyarország ábrándját paraszt-, csőcselék-politikának; mintha nem ismernék a haza szomorú történetét, hogy bizony Bécs az a századok óta nemzetünk testéhez tapadt polyp, mely nem engedi vérünk szaporodását, nemcsak a fölösleges vért szívja ki testünkből — vajha ennyire duzzadna már erőnk! — hanem az élethez szükséges mennyiség megszerzését sem engedi. S mintha nem volna helyes gondolkozóképességük sem, mikor másra, nem pedig a természetes életösztön megnyilatkozására magyarázzák a törekvést, az osztrák, vagy bármely idegen árú bojkottálását. Ők az a jobb kéz a szervezeten, mely a szivünk táján emésztő polyp letépésére igyekvő balkezet vergődő munkájában akadályozza ahelyett, hogy ő lévén az erősebb, segítségére sietne a gyöngébbnek, s ezzel magának is javára dolgoznék. Nem hihető, hogy aki csak elemi ismeretkörrel bir is, ne látná be, hogy Ausztria négy század óta kihasznált bennünket. De még annyi történelmi ismeret sem szükséges, mint az elemiben elsajátítható, annak belátásához, csak magunk köré tekintve mérlegelni kell tudni a mindennapi tüneményeket, s be kell látnia, hogy az iparvédelem az a minimális kör, hol minden magyarnak találkoznia kell. Csak azt tegye meg, aki egy szót is felhoz a mostani szervezkedés ellen, hogy igaz lélekkel, részrehajlatlanul vegye sorra az ezen pillanatban, mikor a jelen sorokat olvassa, rajta levő ruházatát s minden darabjáról állapítsa meg, hazai-e az, vagy idegen; 90 százalékát idegennek fogja találni. Vagy menjen be egy elsőrangú üzletbe, kérdezősködjék az árúk honnanvalósága felől, s 90 százalékra itt is fogadásra vállalkozom az idegen árúk javára. Különösen honleányaink a latitudinariusok a pártolás tekintetében. Ők, a kisszámú, tiszteletreméltó kivételeken kivül, az egyéni érvényesülést, előnyt eléje helyezik a nagy nemzeti, a szent célok legszentebbje elé is. S itt a maguk védelmére az ízlést, a női lelket mindenek fölött jellemző vonást hozzák föl; de épen ezt a legvonzóbb díszét lelkűnknek alacsonyitják le, értéktelenitik meg, fosztják ki igaz tartalmából, mikor tisztán testi, külső, anyagi tekintetben megnyilatkozónak bélyegzik, nem pedig lelki, belső, szellemi kincsnek. A jó Ízlés nem első sorban nyilatkozik a ruha anyagának finomságában, hiszen ezt érzés nélküli gép hozza létre, még nem is annak szabásában, a szemet nem sértő színek diszkrét összeválogatásában, ízléses összeállításában, a testi szépséget visszatükröző hullámzatosságában, szinte életet lehelő, mozgó vonalaiban, hanem először és utoljára is az érzésvilág finomságában, a nemes, szép, jó és igaz pártolásában, az ezekre való közremunkálásban. Igaz, a ruhán meglátszik viselőjének Ízlése is, ezért utolérhetetlenek a párisi dámák ruhái, mert azok lelkűket viszik bele egy-egy ruhájukba, egyéniségük kifejezője az, maguk tervezik azokat sok nyugtalan éjszakán töprengve, kombinálva, hogy eredeti, páratlan, egyedül álló legyen. A magyar nőnek nem ezt tűzi feladatául a történelem tanulsága (még Párisban sem nagyszámú az olyan élő, mozgó divat.) Szent, magasztos a kötelesség, melyet teljesítenie Kell minden honleánynak: A magyar társadalmi életnek értékes tartalmat kölcsönözni, melyet a hazaszeretet, vallásosság, az igaz értelemben vett jóizlés, a nemes célokra buzdítás és közremunkálás, az önérdek irtása, a közjó ápolása, a nyomor és szenvedés enyhítése képeznek. Ha udvariatlanság, megvádolás, igaztalanság van szavaimban, örömmel vetem alá magam legkegyetlenebb ítéletüknek. Cáfoljanak meg, bizonyítsák rám a kíméletlenséget, vádaskodást, igazságtalanságot és én ezerszer hálás leszek érte. De védeni fogom magamat s egy ténybeli adattal meg is kezdem azt, mert tudom, legfájdalmasabb az igazság. Tegnap véletlenül összekerültem két ismeretlen »magyar« nővel a gácsi-utcai Kohn Árpád-féle új divatüzletben, kik keztyüt akartak vásárolni, mire én a tulajdonostól azt kérdeztem, tart-e pécsi Hammerli-keztyűket. Az igenlő feleletre az egyik hölgy szinte pattogva tört ki: »Nekem nem kell a hazai, én a magam pénzéért jót akarok, nem hazait«. Nem ostoba előitélet-e ez, nem kiirthatatlan balvéleményre mutat-e, mikor a priori rossz, ami hazai a saját szemünkben. De tegyük fel, hogy csakugyan silányabb a magunké az idegennél. Kérdem, hazafiság-e az, áldozat-e az, ha jobbat, vagy egyforma jót veszünk csak a hazaiból s nem segítjük a gyöngét erősödésre, az elmaradottat haladásra?! Ä török iga, a nemzetietlen uralmak nem vetették jobban vissza hazánkat a haladásban, mint az ilyen meggyőződés, az ilyen »áldozatkész« hazaszeretet. De nemcsak hölgyeinkre szól a panasz. Gavallérjaink sem tekintik első sorban levőnek még ma sem a hazafias ténykedést. Sokszor még gúnytá.gyává is lesz előttük az, aki — szerintök — jó bolond és töri magát a nemzeti ügyért. S itt is a felszínen levők, akik pedig irányitólag hatnak a társadalomra, járnak elől rossz példával. Mintha a magasabb légkör mételyezőleg hatna a szív érzésvilágára. Sajátságos, de igy van. Mintha a felszínre nem a közbe eső rétegek segélyével lehetne eljutni csak?! Mintha a rang, a kitüntetés, a disz, az elismerés nem a már megfutott pályán tett szolgálatok jutalma volna a nemzet részéről?! De ők onnan már le nem, csak föl a bécsi Burgra tekintenek. A gutgesinnt-ség itt is mintha az úriasság, finomság, jó modor sine qua non-ja lenne. Ha valaki följut a létra bizonyos fokára s a meghágott fokokat kitördeli maga mögött, kell hogy stréberré, fölfelé kapaszkodóvá váljék, mert lezuhanás nélkül már csak fölfelé haladhat. S elég baj, hogy bizonyos fokon túl a nemzet válla már fölösleges a tovább haladásra; onnan felülről két kézzel segítik a kapaszkodót. Ilyeneket keres ma a kormány és sajnos, akad sok jó anyagra. Gavallérjaink közül többen küldik föl gallérjaikat, kézelőiket Bécsbe mosatni, vasaltatni, mert hát azt nálunk olyan jól nem értik ; pedig a blaue Donau vize egy a szőke Dunáéval, s ők mégis azt mondják, azért teszik, mert ott a viz más, lágyabb, nem romlik tőle a ruha. Risum teneatis! Mikor oszlik már el ez előítélet átka leikeinkről? Mikor tudjuk helyesen fölfogni az országos mozgalom nagy értékét, nemes célját, az iparvédelem hivatását?! Nem erőszakos úton akar, mint a rossz akaratúak hirdetik, a M. V. E. sem eredményt elérni, nem esküvétellel, hanem öntudatos elhatározással, fokozatos törekvéssel, haladással kevésről többre. A versenyképes magyar árúk fogyasztása által kiszorítani a nélkülözhető idegent s igy útját egyengetni iparunk fejlődésének. S még erre sem vállalkoznánk ?! Pesszimista a gondolkozásmódom magyar testvéreim érzésvilága felől, de ezt mégsem tudom elképzelni. Hiszem, sok taggal sikerül városunkban megalakítani a legközelebbi jövőben a M. V. E.-et, s nem fog Losoncz mögötte maradni a nemzetiségileg sokkal magasztottabb társadalmú Besz+erczebányának, hol már virágzik és áldásosán működik ez az egyesület. Püspöki látogatás. Lelkészi beigtatás. A losonczi ev. ref. egyháznak múlt szombaton és vasárnapon két olyan ritka ünnepnapja volt, amilyenben egyhamar nem lesz része. De ez a szinte családiasnak mondható két ünnep nemcsak ref. hitsorsosainké volt, velük ünnepelt az egész város, annak minden rangú és rendű embere, vallásfelekezeti különbség nélkül. Ünneplésünk adóját e helyen mi is lerójuk, amikor a krónikás hűségével megörökítjük utódaink számára e két nagy ünnepnap eseményeit, hadd szolgáljon buzdításul az a szép egyetértés, az a nemes frigy, amely e mostoha időkben közöttünk feléledt s hadd honoljon köztünk az idők végeiglen. Az ev. ref. egyház két ritka ünnepnapjának oka egyrészt az volt, hogy a dunántúli ev. ref. püspök, főtiszteletű és méltóságos Antal Gábor püspök ur Losonczra jött, hogy a canonica visitatiót egyházában megejtse; másrészt magával hozta Sörös Bélát, az ev. ref. egyház által egyhangúlag meghívott uj lelkészt, hogy őt uj állásában beigtassa és megerősítse. Már napokkal előbb készült e két ritka napra városunk közönsége és az érdeklődés, a kíváncsiság különösen szombaton emelkedett tetőpontra, amikor is igen sokan kisiettek a vasúti állomáshoz, hogy a két nevezetes férfiút lássák. Szombaton délelőtt jövő pesti gyorsvonattal érkezett meg főtiszteletű és méltóságos Antal Gábor püspök úr kíséretével együtt. Vele érkezett Németh István egyh. kér. főjegyző, Sárközy Aurél egyh. megyei gondnok, Sörös Béla, az uj lelkész és édes atyja: Sörös Géza és Szilassy Aladár kúriai biró. A vasúti pályaudvarnál a megérkezett egyházfejedelmet az egyházmegye nevében Nagy Gedeon esperes üdvözölte, a losonczi ev. ref. egyház nevében Szilassy Béla gondnok, a város nevében Wagner Sándor kir. tanácsos, polgármester. A püspök úr ő méltósága mind a három szives üdvözletre meleg hangon válaszolt, mire kocsiba ült és az ev. ref. papiakra hajtatott. A bevonulásnál a püspök úr ő méltóságát a kocsik sokasága kisérte. Az utcán várakozó sokadalom pedig a vasúti állomástól az ev. ref. papiakig mintegy kétfelől sorfalat állt. A püspök úr ő méltóságát a paróchia kapujánál Kdjei Endre h. lelkész üdvözölte. Ezután hamarost átöltözött és a templomba sietett, amely ez alkalomból teljesen megtelt. Képviselve volt maga a város, annak minden intézménye, az egyházak. Különösen feltűnt az, hogy az ág. hitv. egyház lelkészei papi díszben jelentek meg. Az istentisztelet azzal kezdődött, hogy a hívek felállva elénekeltek egy zsoltárt, mely után a püspök úr ő méltósága a szószékre lépett és hatásos, szívből fakadó, fényes püspöki beszédet mondott. A beszédből ki kell emelnünk különösen azt a részt, amelyben a losonczi ev. ref. egyház múltját vázolta, kimutatván azt, hogy a losonczi a reformált egyházak közt egyike az elsőknek, amelyek hazánkban keletkeztek. Sőt 1590-től kezdve vannak hiteles okiratok, amelyek azt igazolják, hogy a város ez időtől kezdve telsen református volt, olyannyira, hogy az ev. ref. egyház és a város sorsa teljesen egybeforrott s jól esik látnia, hogy ez az egybeforrottság, ez a kölcsönös tisztelet és jóakarat ma is fennáll, bár jelenleg a losonczi ev. ref. egyház hívei nagyon megfogyatkoztak, ami a különböző viszonyoknak és sorscsapásoknak tudható be. De ennek dacára is örök érdeme marad a kálvinista, e legmagyarabb egyháznak, hogy itt Losonczon a magyarság érdekében őrszolgálatot teljesített s nqm engedte azt, hogy a szláv tenger nyaldosó hullámai a várost elnyeljék. A mélyen megindító beszéd után következett a még mgginditóbb, mély vallásosságra és igaz hazaszeretetre valló maga's szárnyalású ima, mire egy dicséret elérjeklése után az istentisztelet véget ért. Az istentisztelet után a kiváló egyhpzfejedelem fogadta az ev. ref. egyház tanácstermében a különböző küldöttségeket. Az első küldöttséget Wagner Sándor kir. tanácsos, polgármester vezette a város nevében. Utána dr. Valihora János apátplébános a róm. kath. egyház küldöttségével tisztelgett. Majd Margócsy József ág. ev. lelkész járult a püspök elé egyháza tanácsával. Ezután dr. Vajda Béla rabbi üdvözölte a zsidó egyház küldöttségének az élén. Majd Beniczky Kálmán igazgató mutatta be az áll. főgimnázium tanárkarának hódolatát. Végül pedig Zayzon Dénes igazgató a tanitóképző-intézet tanárkara élén rótta le a tisztelet adóját. A 63 éves, alakjával Bocskay István erdélyi fejedelemre emlékeztető, fáradságot nem ismerő, élet- és tetterős egyházfejedelem minden egyes küldöttség szónoka szavaira hoszszasabban válaszolt. Az egyes — noha igen szép és tartalmas — beszédeket helyszűke miatt nem közölhetjük, de kénytelenek vagyunk kiemelni azt a választ, amelyet a püspök úr ő méltósága az izraelita egyháznak adott. Különösen megható volt az az elismerés, amellyel a zsidó egyháznak adózott, amikor kiemelte tagjainak szorgalmát, munkabírását, takarékosságát, tiszta családias érzését, amely jeles tulajdonságok például szolgálhatnak bármely felekezet híveinek. Antal Gábor püspök úr a küldöttségek fogadtatása után meglátogatta özv. Szigyárto Sománé, kir. tanácsosnét, hogy igy külsőleg is tiszteletét fejezze ki azon jóságos úrinő iránt, akiben a kegyelet, a jótékonyság, az áldozatkészség, az emberbaráti szeretet mindig részvevő szívre és nemes adakozóra talált és talál. Ezután az egyházfejedelem a Vigadó nagytermébe sietett, ahol 100 teritékű, családias jellegű bankettel várta őt az ev. ref. egyház. A másfél órai ebéd után — amelyen több pohárköszöntő hangzott el ,— három és fél óra után a püspök úr a paróchiára ment, hogy a canonica visitatiót megejtse. A
