Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-22 / 13. szám

LOSONCZI ÚJSÁG

Előfizetési1 POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. | Hirdetések: jj

Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill.

SÜSÜ: 8 ; A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT N"hw“'

Egyes szám ára 20 fii. HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb.

I évfolyam. 13. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1906. március 22.

Losoncz-város népe.*)

57 esztendővel ezelőtt, szomorú napok virradtak e város lakosaira. Mindazt, amit évszázadokon át, a polgárság szorgalma, kitartása összegyűjtött, három rövid nap alatt elpusztította, — egészen megsemmisítette az a barbár vandalizmus, amely félretéve minden jogot, törvényt, igazságot, a bosszúállást irta zászlajára.

Nem kérdezte, hogy igazságos-e eljárása, kardja volt, és miként Brennus, kardját dobta a mérlegbe, és nem lehetett ellene föllebbezni. Csakhogy mig a rómaiak aranynyal egyenlítették ki a mérlegbe dobott kard súlyát, e város polgáraitól nemcsak aranyat, hanem az aranynál is drágább vért, és becsületet követelt az őrjöngő bosszúvágy. A meglepett és védtelen polgárság meghozta az áldozatot, elszenvedte a csapást, de el nem csüggedett, kétségbe nem esett, hanem fokozott szorgalommal, még erősebb kitartással fogott a munkához, a romok felépítéséhez, az új élet megteremtéséhez.

Olyan helyzetben volt Losoncz-város polgársága, mint az a kertész, akinek nagy gonddal ápolt kertjébe vaddisznó-csorda tört be. A kertbe sok kárt tehetett, sőt tett is a csorda, de magát a kertet el nem törülhette e föld színéről, és a kertész újra megékesithette a sivataggá lett területet.

Ez a munka várt e város lakosságára, és könnyhullatással, kesergő szívvel bár, de a jövőbe vetett erős reménységgel fogott a romok eltakarításához, az új építéshez. De felejteni, nem felejtette el a keserűséget, a gyászt és pusztítást, mely őt érte, és minden esztendőben rendelt annak egy napot, hogy a késő nemzedék is tudja, ismerje a gyászt és siralmat, mely egykor végig viharzott e városon. A legközelebbi nemzedék azonban elfelejtette a gyászt, és örömünneppé avatta annak napját. Olyan örömünneppé, amelyen el kell némulni minden gyásznak, minden keserűségnek, mert az eszme, — a szabadság szent eszméje, nem tűrte meg maga mellett a siránkozást, a panaszkodást.

És igaza volt e nemzedéknek, mert vájjon mi lehet drágább kincs a szabaságnál ? Szabad-e, lehet-e akkor panaszkodni az áldozat, a páratlan nyomor és szenvedés nagysága felett, amikor azoknak a jutalma a szabadság? Nincs az az áldozat, amit meg ne hozna, nincs az a páratlan nyomor és szenvedés, amit el ne viselne egy ország a szabadságért. Ezért lehetett a későbbi nemzedéknek örömmel ünnepelni meg a pusztulás emlékezetét. Mert azt hitték, szabadság van. Igaz! Szabadság van. Én ugyan azt hiszem, hogy már nincs, de

*) Örömmel közöljük Kdjei Endre ev. ref. lelkész úr márc. 15-én, a város ünnepén mondott magas szárnyalású, és tartalmas beszédét, hogy így, nyugodtan olvasva, igyekezzünk megvalósítani mindazt, amire e beszéd sarkall.

Szerk.

utána jártam és megtudtam, hogy igenis van szabadság.

Dacára azonban ama nagy hódításnak, amelyet a szabadság szent eszméje tett, nekem mégis csak úgy tetszik, hogy mi ismét kárvallott kertészek vagyunk, akiknek újra kell kezdeni a munkát; nekem úgy tetszik, hogy ismét kifosztott, földönfutóvá tett polgárok vagyunk, akiknek újra kell felépíteni a lerombolt épületet, a szabadság templomát.

Valami csodálatos történet, ami történetünk. 400 esztendeje már, hogy szünet nélkül a szabadságért küzdünk, és ami küzdelmünknek ma sincs vége. Pedig egyszer már azt hittük, hogy szabadok vagyunk, de csalódtunk. Pedig egy nép sem hozott annyi áldozatot,, pénzben, vérben érette, mint a magyar. És most, 1000 éves fennállás után, ismét csak sóvároghatjuk a szabadságot, amely előttünk lebeg, mint a sötétben tévelygő vándor előtt a bolygó lidércfény.

És soha sem is titkolták ellenségeink, hogy minekünk nincs szabadságunk. Ki ne emlékeznék a kurucokra. Arra a dicsőséges korszakra, mikor végigsüvöltött hazánkon a tárogató bús szava, amely lángra gyújtotta minden csepp vérét a magyarnak. Ki ne keseregne a kuruc nótákon, ki ne énekelné azokat sírva-vigadva ma is. Ki ne lelkesedne, hallva a Rákóczy nagy nevét. És mi lett belőlük ? A tárogatót összetörték, a Rákóczy-nevet meggyalázták, hazaárulónak bélyegezték.

Azt mondják, az régen volt, 200 éve annak. Hát Kossuth-tal, az édesapánkkal mit cselekedtek? hontalanná, száműzötté tették.

Sohasem érték be azzal, hogy megalázzanak, meg is gyaláztak bennünket, szándékosan öntudattal, irgalom nélkül. Nem a hátunkon, hanem az arcunkon vágtak végig a korbáccsal, — hogy még most is lángol tőle.

És amikor számadásra vontuk őket, akkor azt kérték, borítsunk fátyolt a múltra.

Megtettük, — mert kérték, mert azt gondoltuk, hogy ezen az áron megválthatjuk a a szabadságot. És amikor követeltük a szabadságunkat, akkor azt mondták, még nem lehet, még gyengék vagyunk. Hát miért küzdött Bocskay, Bethlen, Thököly, Rákóczy, — Kossuth ? Hát álmodozók voltak ezek ? Vagy álmodozó-e ez az egész nemzet, mely áhítattal csügg a magyar szabadság és teljes függetlenség eljövetelén, mint a keleti bölcsek, a Krisztushoz vezető csillagon ? Hit-e ez csak, mely sohasem lesz édes valósággá ? Ige, mely sohasem lesz testé ?

E kérdésre, másik kérdéssel felelek, Álom volt-e az Árpádok létezése és birodalma?

Álom volt-e nagy Lajos dicsősége, mikor »magyar tenger vizében húnyt el észak, kelet, dél hulló csillaga« ? Álom volt-e a Hunyadi-ház rettegett hatalma, s

győzelmei ereje, amikor »Nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára« ?

O! nem álom, hanem káprázatos valóság, melynek szent emlékeihez ma is tüzért jár a lelkünk, s ez oltalmazott meg eddig is bennünket a kétségbeeséstől, a vigasztalan keserű haláltól.

S ami régen lehető volt, miért ne történhetnék meg ma is, vagy a közel jövendőben ?

Azért, azt beszélik ellenségeink és hamis prófétáink, mert kis ország vagyunk, és kevesen vagyunk. A hideg számítás ellene mond vérmes reménykedésünknek.

Jövel hát hideg okoskodás, jövel kétszerkettő, és tégy mellettünk tanúbizonyságot.

Európának, — a császárságokat nem számítva, — van 12 királysága. Mind ura sorsának. Mind független és szabad. Életével, vagyonával mind úgy rendelkezik, ahogy jónak látja. S e 12 királyság közt, Magyarország, területre, népességre egyaránt a III-ik helyen áll. Nagyobb Olaszországnál, nagyobb Britanniánál. Nagyobb mint Európának 7 királysága együttvéve. Dánia, Belgium, Hollandia, Szerbia, Görögország és Portugália, ha egymás mellett feküdnének, 298000 négyszög kilométert tennének, mig Magyarország területe egymagában is meghaladja a 322000 négyszög kilométert. Két ország van nála nagyobb, Svéd- és Spanyolország. — De lakosságra Magyarország mind a kettőt meghaladja. 6 királyság együttvéve számlál annyi lelket, mint Magyarország maga. Még ha csupán csak a tiszta magyarságot vesszük is számításba, akkor is 9 ország áll mögöttünk, lélekszámra nézve.

És micsoda föld az, micsoda nép az, ami földünkhöz, s ami népünkhöz képest. Elismerés a csekély kivételnek. Mennyi közöttük a tunya, heverő erős kar, mennyi a gyáva alattomos jellem. Mig nyíltságra, értelemre, bátorságra, tisztesség-tudásra, és munkabírásra — bár önző érdekek, bűnös politikusok és a föld kerekségén példa nélkül álló visszás állami viszonyok, férfiasságán sok sebet ütöttek, sok rombolást vittek véghez, sok csalódással gazdagították, — ma sincs párja a világon a magyar embernek, a magyar jellemnek.

És ez a nép, ez az ország, független és szabad ne lehetne soha ? Hát az volna a végzetes balsorsa, hogy egéről a felhő, szivéről a bánat el ne tűnjék soha?

»Félre kis lelküek«.

A magyar nép, az Isten választott nemzete!

A választott népeket, — épp úgy, mint a választott embereket, — arról [ehet megismerni, hogy sokat szenvednek. Örökségük, egy szentelt fájdalom. Ott a Krisztus, ott a próféták, ott Mózes, kinek lelke örökös fájdalommal ég nemzetéért, és lángot vet, mint az égő csipkebokor. De abban a lángban Isten szól hozzá, s szava mindaddig