Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-30 / 1. szám

segítségünkre lesz s helyet adunk minden felmerülő eszmének, ha a közügyet szolgálja.

Programmunk harmadik pontja: az igazságosság. Dacára annak, hogy nyíltan és bevallottan a 48-as függetlenségi párt orgánuma vagyunk, a politikai ellenfélben is elismerjük mindazt, ami igaz, dicsérésre méltó. Ebben rejlik a mi altruizmusunk; ebben az eszmében van eleje véve minden személyeskedésnek.

íme néhány nagy vonásban programmunk alapja. Feladatunk tiszta, célunk világos. Losoncz és kerülete olvasó közönségétől függ, megközelitjük-e, elérjük-e célunkat, vagy sem.

Ehhez hozzátesszük még azt is, hogy iparkodni fogunk, hogy erőnkhöz képest lapunk lehetőleg élénk és élvezetes legyen. Igyekezni fogunk, hogy hivatásunk szerint szórakoztassunk és tanítsunk, hogy igy feladatunkat méltóan teljesítsük, hogy az olvasó nem csupán teleírt nyomtatott papirosnak nézzen bennünket, hanem hogy komolyan számbavehető újságnak tekintsen.

Mindez persze csak előleges ígéret. Ezt az Ígéretet csak a közönség pártfogása mellett válthatjuk be. Ezért tisztelettel kérjük Losoncz és kerülete polgárságát, de különösen a 48-as függetlenségi párt tagjait, hogy bizalmukkal ajándékozzanak meg. Munkásságunkról nemsokára Ítéletet alkothat mindenki. Ha fáradozásunk pártolásra talál: fokozott lelkesedéssel haladunk előre a megkezdett úton; ha nem kellünk, ha szavunk pusztában hangzik el: elnémulunk azzal a tudattal, hogy nem a miénk az utolsó nemes törekvés, amely hajótörést szenvedett. E lap sorsa a közönség kezébe van letéve: várjuk az ítéletet.

A szerkesztőség.

Küzdelem? Vagy megalkuvás?

Az 1905. január 26-án lefolyt magyar képviselő-választás, egy középkori ordalia, istenítélet képét varázsolja elénk, annak is ama legsúlyosabb módját, a párharcot, melyben az elitéit fegyvertelenül, mezítelen testtel kénytelen megvívni talpig vasba öltözött ellenfelével.

Valamint az ordaliáknál, itt is magas emelvényén, könyörtelen szívvel trónol az itélőmester. Szeme régen megszokta már látni a vért, füleinek nem uj a vérfagyasztó jaj, vagy a halálhörgés. A sors őt ítélni és nem kegyelmezni tanította. A porondra itt is két bajnok dobban. Az egyik az itélőmester embere, állig fegyverben, jobbjában a hatalom buzogánya, vértjén négy század rozsdája, amint egyet lép, dong lábai alatt a föld. Dölyfös és elbizott, mert érzi, hogy övé az erő, hatalom; látja, hogy a Nagy Ur szeme rajta bátorítólag csüng. Ama másikat, ki vele szembe kerül, neki kell lesújtania. S miért e harc ? Mi a bűne a másiknak? Megbántotta a Cézárt, oda merészkedett állani háza kapujába, midőn kenyeret és becsületet jött harácsolni hozzá. Ez ifjú, ki a vasemberrel vivni fog oly előkelő, nemes és erős. Látszik, hogy gondos anya, egy nemzet rajongó szeretete nevelte fel, bízta reá becsületét, s küldötte harcba elnyomói ellen. Fegyverzete nincs, csak az igazság ereje bátorítja őt; derekát hófehér öv, a nemzeti becsület ékesíti. Ajkai mintha Dávid mondását rebegnék, ki igy szólott Góliáthoz: »Te jösz én ellenem paizszsai, fegyverekkel, én pedig az egy igaz Isten nevében«. S e harc vége nem várt győzelem és diadal. Győzött a fegyvertelen ifjú, a magyar nemzet becsületének elszánt védelmezője, a függetlenségi párt. Puszta kézzel, csak a nemzetet őrző Géniusz által segítve, döntötte hanyatt a hatalom kitartott bérencét, mely kötelességszerüleg vert le, tiport el, és fojtott agyon harmincnyolc esztendő óta minden törekvést, minden vágyat, minden szót, melyet Bécs udvarképesnek nem talált. Ilyennek láttuk a párviadal lefolyását ama nagy nap után, amely porba omolni látta egy céljaiban idegen érdekeket szolgáló, eszközeiben épp oly erkölcstelen, mint nemzetietlen, jellemében arannyal és ezüsttel, fenmaradásában szuronnyal, Ígéreteiben, szavaiban álnoksággal kitartott politikai rendszer korhadozó intézményeit, s ennek főoszlopait, az addig uralkodó hatalom pártját. Vártuk, s egyre várjuk, hogy az itélőmester igazságot tesz ... Int! . . . Szabadság, élet és diadal járnak a győztes ifjú nyomában. Mily balga tévedés! Megkoszorúzni diadallal és szabadsággal csak a középkorban szokták volt a hőst. Ma sokkal okosabb az itélőmester vagy a megsértett Nagy Ur, a győzőnek, ki vasba bujtatott ellenfelét leverte, korántsem engedi meg, hogy tovább éljen, s Isten szabad levegőjét szívja. Ha nem járt sikerrel a párharc, a győzőt csatlósaival fogatja le, hogy ne moccanhasson, s legyen ő neki ezentúl szabad dúskálása mindenben, amit eddig hozzáférhetetlennek látott. Magyarázzuk meg jobban ez épp oly tragikus, mint kimenetelében szatirikus tableau értelmét: Harcra

hívtak, s mi kiállottunk! Le akartak taglózni s mi visszahárítottuk az ütést. Azt akarták, hogy a magyar föld igya be kiomló vérünket, s rajtok ütöttünk halálos sebet. Győztünk az 1905. január 26-iki élet-halálharcban, minket illet a győzelem, az élet pálmája, s kaptunk Bécs felől biztató szót, rég ösmert jutalmat; a biztató szó: »Soha , a jutalom ama kegyesen kilátásba helyezett: »Kimondhatatlan nyomor és szenvedés«, melyet változatlan kegyelme és üdvözlete kíséretében küld a »Nagy, Sérthetetlen« kedvelt Magyarországa népeinek. S a kedvelt nép mit csinál? Türelmetlenül várja, mikor lesz újra rend, mikor szűnik meg a király haragja, újságolvasás közben elelpolitizál, máskülönben pedig előkelő és hideg, a nemzet ügyét bizonyos apathiával bízza rá a képviselő urakra, hadd veszekedjenek, úgymond, úgy sincs egyéb dolguk. Pedig hát ezek nagy része is a munka könnyebb oldalát választja magának. Alkuszik és paktál. Kér, könyörög levett kalappal a bécsi Burg pitvaraiban, juttatnának egy szerényke kis nemzeti engedményt a bűnbánó magyarnak. Azt mondják, hogy keresik a kibontakozást, s nem veszik észre, hogy ezalatt egyre több folt esik a nemzeti becsület paizsán, melyet a nemzet bizalma oly sok reménnyel adott kezükbe ; nem látják, hogy a büszke turul madár egyre jobban hullatja tolláit. E paktumos politika ellen kell tiltakoznia ez idő szerint minden függetlenségi érzelmű magyarnak. Az aktiv politika terére világért sem szabad alku árán lépnie a függetlenségi párt emberének, egyedül az általunk hangoztatott eszmék teljes diadala adhatja pártunk kezébe az ország vezetésének kormánypálcáját. Mindaddig, mig az ellen teljesen meg nem hódol, mig hazánk függetlenségét, nemzetünk önállóságát a hadseregben és a külképviseletben kellőleg kidomborítva nem látjuk, mig a magyar katonának tilos nyelvét, hazáját, nemzete nagyjait szeretni, nem lehet megalkuvás, nem leszerelés; ellenkezőleg teljes legyen a harckészség minden vonalon. E harckészség legyen ápolója nemzeti múltúnk szent hagyományainak, legyen úttörője a független szabad, kultúrájában, nemzeti jövőjében dicső nagy Magyarországnak. Mert ha mi nem is láthatjuk meg a független haza napjának felvirradását, készítsük elő fiainkat és leányainkat arra, hogy e szebb jövő méltó polgárai lehessenek. A függetlenségi párt ismerve ezen magasztos missióját, alkura nem léphet soha. Más párt egyezkedhetik, programmját toldozgathatja, nyesegetheti, nyújthatja vagy összébb szoríthatja, a politikai viszonyok Prokrusztesz ágyában ; de a függetlenségi párt, mint a 48-as eszmék hivatott őrizője, magával kell hogy hordja a rendületienség, a törhetetlenség spártai paizsát, mely megfutamodni nem engedi soha. Más párt lehet kormányképes, elvei árán, olykor talán használhat az ország ügyének, megfejelheti a feltépett sarut,

Akad-e ennél ideálisabb, merészebb, magasztosabb és megkapóbb rajz a nőről s általában a magyar nőről. Nem hiszem^! S a feleség hivatása számtalan versben van megénekelve. Arany János »Rozgonyiné« c. balladájában pl. a férj csatába indul s a hitves vele megy, hogy »mint magyar nő élve-halva férje közelében lehessen,« mert mint maga is mondja, bár

»Súlyos a kard, de nehezebb Százszor is a bánat;

Jobban töri, mint a páncél Kebelem utánad.«

S amint a történelem is igazolja, nemcsak hű követője volt férjének, de Zsígmond király élete megmentője is hősiességével. Vagy ott van a »Szigeti veszedelem« c. hősköltemény magyar asszonya, Deli Vid felesége, Borbála, aki férje iránti hűségből férfi ruhába öltözött s a török ellenséges táborba siet, hogy fogoly férje megmentője legyen. Szóval a magyar feleség férje hűséges társa, örömeinek a kétszerezője, bánatának a megosztója. S általában a magyar nő rajza is mindig megkapó, felemelő és imádásra méltó. Költőink száz és száz versben énekelnek a magyar nő szépségéről, kedveségéről, szeretetreméltóságáról, őszinteségéről, tisztességéről, becsületességéről, jóságáról, okosságáról, bátorságáról, gyöngédségéről, vallásosságáról és sok, sok szép jellemvonásáról. A sok dal közül csak egy-kettőre legyen szabad rámutatnunk. Ott van pl. Vörösmarty »A szegény asszony könyve« c. jellemrajza az édes anyjáról, aki szegényen és elhagyottan ül »a csendes lakban«, mégis, jó szive parancsol neki, midőn a szomszédaszzony imádságos könyvet kér tőle, hogy utolsó vagyonát is megfelezze vele.

»Jó asszony — felelt az özvegy, —

Könyvem nincs több, csak ez az egy.

De ha már úgy megkívánta És ettől függ a boldogsága, Vegye egy felét jó névvel, Én beérem más felével.«

Ugyancsak ily jóságos szivü nőről énekel Pósa Lajos »Egy véka búza« című, anyjáról írt, versében. Anyja ugyanis egy véka búzát vitt a malomba őrleni. Az úton egy éhező nő kér segítséget tőle, mire szó nélkül odaadja búzáját s haza menet csak igy sóhajt fel:

»Jó az Isten mégis,

Gondol a szegényre.«

Mindezeket összefoglalva, magunk előtt állhat — nagy vonásokban bár — a magyar női eszménykép úgy, amint azt költőink megalkották kisebb-nagyobb verses műveikben. A regények, a színművek festette női alakok példáit szántszándékkal mellőztük, mivel a lírai versekben nyilatkozik meg legőszintébben és legtisztábban az egyéni érzelem, amely egyúttal a nemzeti sajátos vonásokat is visszatükrözi. És éppen az érintett lírai versekben szemlélhetjük legragyogóbban nőink magyar sajátságait, amelyektől eltérni, más irányba tévednie egy igazi magyar nőnek sem szabad. Mik tehát azok a jellemvonások, amelyek a nőt magyarrá teszik? Az általános emberi és keresztyéni vonások mellett az, hogy mindig és mindenben magyar és környezetét is magyarrá igyekszik tenni. Ezért mondja Garay János »Magyar hölgy« c. versében:

»Magyar hölgynek születtél, Áldd érte sorsodat!

Magyar hölgynek születni Nagy és szép gondolat.«

Igenis, nagy és szép gondolat, ha a magyar nő hivatását teljesiti, erről soha meg nem feledkezik, mert ez által egy hon nemtőjévé válik, aki rendeltetése betöltésével méltán érdemli meg a férj szeretetét, a gyermek ragaszkodását, a társadalom tiszteletét és a hon háláját. A magyar nő éljen házi körének, hogy éltető leikével azt teljesen betöltse. Szentélyébe, otthonába idegent, nemzetellenest, magyartalant be ne engedjen. Ő maga pedig mást, mint magyar dolgot, ne kívánjon. Kell, hogy gyermekeibe is ideje korán beoltsa azt, amit a közmondás igy fejez ki: »A hazának füstje is kedvesebb, mint idegen országnak tüze.« Mert ha a magyar nőből is kivész a hazaszeretet, igazán magával ragad bennünket az új, de nem ideális kor szelleme és — bocsánat a közhasználatú, de roppant durva és ízléstelen kifejezésért - valóban »hazátlan bitanggá« válik az egész társadalom.

Azért ne feledjük el soha Garay intelmét:

»Magyar hölgynek születtél, Tedd hivatásodat!

Egy hon nemtője lenni,

Mi szép egy gondolat!

Oh hölgy, ki ezt betöltéd, Mi szép vagy és mi nagy Rendeltetés az égből,

A földön áldva vagy.

Tehat végezetül, mi a magyar női eszmény költőink szerint ? A magyar érzés, a magyar gondolkozás. És melyik magyar nő közelíti meg leginkább ezt az eszményt? Az, amelyik tetteiben, cselekedeteiben, szivében, lelkében mindig, minden alkalommal és időben magyar. Éltesse az isten az ilyen magyar hölgyeket és adja, hogy igen sok ilyen magyar honleányt nevelhessenek édes magyar hazánk dicsőségére és felvirágoztatására !