Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-02-22 / 9. szám

Még csak azt akarom megjegyezni, hogy ez a közlöny a Társadalom Tudományi Társaság közlönye.

A második rém a militárizmus túltengése, de amely végre is a valódi néphadsereghez vezet. Egy idegen vezetésű zsoldos hadsereg sokkal kevesebb veszélyt rejtett, mint egy néphadsereg, amely idegen nyelven és szellemben van vezetve, és mégsem gondoskodtak róla, hogy csak legalább némi irányban megkezdődött volna az átmenet a nemzeti irányra.

Elkerülhetetlen lesz a védkötelességet valóban általánossá és egyenlővé tenni, hiszen a mostani sorshúzással járó sorozás épen nem ilyen. Ennek következménye lesz szükségképen a szolgálati idő leszállítása, ami az altiszti karnak tetemes fejlesztése nélkül, teljes lehetetlenség. Gondoljuk csak meg, hogy mit jelent ez egy idegen nyelvű és szellemű hadseregben, nemzeti műveltségünkre.

Ide jutunk tehát, hogy az idegen szellem eddig csak a tisztikar által hódított és épen az igazi demokratikus fejlődés útja vezet oda, hogy ezen idegen szellem sokkal terjedtebb rétegeibe is bejusson népünknek és ottan mételyezzen, ahol legveszélyesebb, mondhatom orvosolhatatlan. Elfoglalja majd ott is szinmagyar népünk helyét a bel- és külföldi idegen elem; a volt altisztek felemás lelkű áradata, tudjuk, hogy mily hatalmasan pártfogolva elfoglalja még a polgári állások alárendeltebb egész osztályait. Az épen maradt érzésű magyar marad jármot húzó földmivelő munkás, amig a technikai fejlődés ebből a foglalkozásából is ki nem forgatja.

A természet tudományok által szárnyat kapott technikai haladással elterjedő kultúra a harmadik világmozgató erő, amely reánk rémes veszedelem. Egy szétfolyó államszerkezet, egy függő gazdasági élet mellett hazánk az egész világ kiszipolyázásának versenyterévé lett, melyet a fejlettebb és pártfogolt Ausztria csak is annyiban véd, amennyiben saját maga használ ki.

Akár technikai, akár tudományos műveltségünk az idegen áramlatok bűvkörébe jut. Erős nemzeti érzés megakadályozza annak diadalát egy időre, de csak egy erős nemzeti alapokon épült államszerkezet képes annak romboló, ölő hatását a jövőben ellensúlyozni.

Néhány éve, midőn még a nemzet képzelt alkotmányának hínárjában szunyadott és alig lehetett remélni, hogy halál-álmából fölébredjen, írtam egy kis versfüzetet Romlott Magyarország címmel; ennek első lapjain van ez a pár sor:

Tűzzük ki a gyász lobogókat,

Sírjunk, gyászoljunk, hazánk halott! Mert csak szivünkben élhet a hon,

És meghalt, hogyha már nincsen ott.

Gyászolva, sirva egynéhányan Körülállják még a ravatalt;

A függetlenség szent eszméje, Szent hagyománya végkép kihalt!

Most a tizenkettedik órában föltámadott! Újra él a függetlenség szent eszméje! Akkor a látszat azt mutatta, hogy van nemzeti életünk, pedig halállal fenyegető álomba voltunk merülve, elbizakodva, hogy van alkotmányunk; most tépik-zúzzák alkotmányunkai de a nagy históriai nemzeti érzés fölébredt a szivekben és ez értékesebb egy álalkotmánynál, egy felemás államszerkezetnél, mert ezt a szivekben megtörni, onnan elragadni nem lehet soha.

Tudomást szereztünk arról, hogy lapunk 7-ik számának »Losoncz magyarsága« cimü vezető-cikkét több helyen félreértették. Kijelentjük, hogy a cikkírónak a legtávolabbról sem volt szándékában, akár egyeseket, akár helyőrségünk tisztikarát megbántani, s mint fentebb jeleztük, az ellenkező nézet csakis félreértésből — melyet talán a nem teljes szófűzés idézhetett elő — származhatott. S midőn bizton reméljük, hogy e félreértés folytán felmerült esemény nem lesz megbontója az általunk egyenként és összeségükben nagyrabecsült tisztikar és a polgárság között fönnálló szívélyes és barátságos viszonynak, egyszersmint őszinte sajnálatunkat fejezzük ki a megtörtént, de semmiképpen sem akart és félreértésből származott zavaró incidens felett.

A szerkesztőség nevében

dr. Sacher Aladár.

A magyar nemzeti nevelés.

Irta: dr. E. Nagy Olivér.

Hogy a jelenlegi politikai, illetőleg alkotmányos küzdelem olyan erős, hogy nemcsak a vezető férfiakban, hanem az egész magyar intelligenciában oly összetartás van, hogy a nemzeti létről és követeléseink jogosságáról szóló felfogásunk annyira megegyezik, az — valljuk be bátran — első sorban a hazafias irányú iskolai nevelésnek köszönhető. Sokan szeretnek gúnyolódni az iskolai bánásmód, a tantárgyak tanítási módja s általában azok szükségessége vagy felesleges volta felett. Nem erről van most szó. Hanem arról, hogy bármiként is vélekedjünk a középiskolák és a felső tanintézetek tanrendszeréről, azt eltagadnunk nem lehet, hogy hazafias irányzatuk, tantestületük kifogástalan nemzeties felfogása a növekvő nemzedék politikai és nemzeti magatartására rendkívül erős befolyást gyakorol.

Nem szándékozom a tanári hivatásról dicsőítő frázisokat irni, hisz talán még azzal vádolhatnának, hogy haza beszélek. De azt igenis merem állítani, hogy abban a korban, mikor az ifjú a legfogékonyabb a benyomásokra, örök nyomokat hagyhat az ő lelki világában tanárának a felfogása, nemzeties iránya. Hisz nem mindenkinek van alkalma arra, hogy a nemzeti, a fajmagyar ügyek iránt való rokonérzést már hazulról magával hozza. Hányán vannak, akik idegen ajkú szülőktől származnak, vagy ha magyaroktól is, de olyanoktól, akik a nemzeti érzés iránt elég fogékonysággal nincsenek, kozmopoliták. És mit tapasztalunk? Hogy számtalan, ily családból való fiú, ha felnő, a leglelkesebb magyar lesz. Örvendetes dolog ez, de kutatni kell az okát is. És ezt megtaláljuk a tanárjaikban. Mert igaz ugyan, hogy a fiú környezete is sokat számit, ámde tapasztalhatjuk, hogy még oly városokban is, ahol idegen a környezet túlnyomó része, ahol tehát ki van zárva az, hogy ennek hatása alatt szívhatná magába a fiú a törhetetlen nemzeti elveket, ezek mégis rohamlépésben hódítják meg az ő lelkét.

Mióta az 1867-iki kiegyezés létrejött, egy nemzedék nőtt fel, melynek tagjai ma az ország különböző részeiben vezető szerepet játszanak. Ne gondoljuk, hogy ezek mai lelkes viselkedése ne volna összefüggésben nevelésükkel. Távol áll tőlem, hogy az idősebbeket, tehát azokat, kik neveltetésüket még a Bach-rendszer iskoláiban nyerték, meg akarnám gyanúsítani. Hisz tömérdek vezető politikusunk élte gyermek- és ifjúkorát azokban a szomorú időkben. De ha az országos intelligencia átlagát figyeljük meg, nem tagadható, hogy az újabb nemzedék erős, tántoríthatatlan nemzeties iránya kimagaslóbb, szilárdabb. Az öregebbeket könnyen elfogja a kétség, amit talán nem épen csak az öregséggel járó félelem a bizonytalantól okoz. De fiatalabb nemzedékünk összetartásával, erejével, lelkének melegével tettre és kitartásra buzdít másokat is.

Azért legfontosabb nemzeti szervünk egyike az iskola. Nálunk ez nemcsak a kultúra egyik eszköze, sőt — ki merem mondani ezt a némelyek szerint talán helytelen alapelvet — inkább legyen kevésbbé a kultúra eszköze, mint a nemzeti művelődésé. Nem szeretném, ha félreértene valaki. Nem azt óhajtom, hogy a műveltségben maradjunk hátra, hanem azt, hogyha választani kell a között, vájjon nagyobb mennyiségű, de idegen kultúrát oltsunk-e ifjúságunkba, vagy kisebb mennyiséget, de harározottan nemzeti irányzatút: habozás nélkül ez utóbbi pártjára állok. Az iskola egy nemzedék lelki életének irányitója, magvetője. Soha, sehol nem lehet azt pótolni, amit a legfogékonyabb ifjú években az iskola e szempontból talán mulasztott.

És ez az igazság érezteti a súlyát a népiskolákon kivűl, a főiskolákban is. Azt lehetne ez ellen felhozni, hogy a főiskola szakképzést ad, ki van tehát zárva, hogy magyar irányú sajátos műveltséget adjon. És mégis, meggyőződésem, hogy minden téren szolgálhatja a tanár a nemzeti ügyet. Csak a jogi tanulmányokról akarok itt nehány példát mondani, mint amelyek hozzám legközelebb állanak. Nem is szólok arról, hogy a nemzeti irányzat a tanár előadásának minden mozzanatában, minden egyes szavánál előtérbe léphet az oly tárgyaknál, aminő a magyar alkotmánytörténet, a közjog, vagy a politika, melyek minden jó magyar érzésű tanárnál predestinálva vannak arra, hogy általuk fejlesztőleg hathassanak az ifjúság hazafias lelkületére: még a többi, a nemzeti érzéssel látszólag alig összefüggő tárgyakban is ki lehet domborítani a nemzeti irányzatot. Kell-e példáúl akár még a laikusnak is magyarázni, hogy a magyar magánjognak vannak speciálisan nemzeti részletei ? Kell-e magyarázni azt, hogy midőn például öröklési jogunk nemzeti fejlődéséről, családjogunk nemzeti intézményeiről beszélünk, akkor kétféle út áll előttünk: a nemzeti hagyományok védelme, vagy a tűzzel-vassal való beplántálása az idegen jogeszméknek és intézményeknek ? Kell-e kifejteni azt, hogy midőn akár perrendtartást is magyarázunk, rokonszenvezhetünk s ezt kifejezésre is juttathatjuk, azzal a perjogi iránynyal, mely a magyar lélekhez, a magyar géniuszhoz közelebb áll: a nyilvánosság elvével ? Kell-e bizonyítékokat felállítani arra nézve, hogy a hazai irodalom szeretete, az esetleg még csak fejlődésben levő szakbeli literatura iránt való jóakaró elnézés, a gyenge magyar palánta felkarolása: mind nem egyéb, mint a nemzeti szempontnak az előtérbe tolása ? És ha ez lehetséges az egyik szakon, miért ne volna lehetséges a másikon is? A magyar tudományosság megbecsülése, a hazai erők iránt való bizalom is ebből a forrásból fakad s mig ezelőtt 40 esztendővel nem ismertek el ebben az országban jó orvost, jó bölcsészt, jó jogászt, jó mérnököt: addig ma, hála Istennek, meg tudjuk már becsülni nagyobbrészt ami embereinket is.

A közoktatásügyi kormányzatnak és az iskolafentartó egyéb hatóságnak a kötelességük tehát, hogy fő- és középiskoláink tanszékeire csak oly egyéneket ültessenek,