Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-02-15 / 8. szám

A béke a civilizációnak termő földje. Béke kell minden egészséges észjárású embernek ; de nem ám olyan béke, ahol emberileg lealázva, s nem olyan béke, ahol az ősök által szerzett s megtartott állami függetlenségünk letaposva van.

Igen — béke kell, de csak olyan, a melyet az emberi és nemzeti önérzetünk megengedhet.

Losoncz közegészségügye 1905 ben.

Dr. Qömöry Elektől.

Azon érdeklődés, mellyel e lap t. olvasói a közegészségügy iránt viseltetnek, arra bátorít, hogy ismét e tárggyal foglalkozzam. Ezúttal az elmúlt évről óhajtok beszámolni.

Az 1905-ik év egészségügyi viszonyai a megelőző évnél kedvezőtlenebbek voltak. Ennek egyik oka azon sok megbetegülés, amely 1905. elején, különösen 2 első hónapjában, a légző szervekre esik és pedig részben influenza kapcsán, részben mint tüdőgyuladás. Másik oka azon kanyaró járvány, mely szokatlan hosszú tartamával s a rendestől eltérő lefolyásával tűnik ki.

Rendes körülmények közt a kanyaró járvány 3—4 hó alatt le szokott zajlani, 1905-ben azonban 7 hóig tartott. Az első eset jan. 13-ikán lépett fel, május közepéig mérsékelt módon terjedt, de igen enyhe lefolyást tanúsított, május végén erősebb alakban s nagyobb számban jelent meg, tetőfokát júniusban érte el, onnan fokozatosan hanyatlott, augusztus végén megszűnni látszott, de 2 havi szünet után Vilke felől újból behurcoltatott s 2 hóig tartó enyhe járvány utóhullámban végződött.

Megbetegedett 274 gyermek, 6 férfi, 3 nő 283. Ezek közül meghalt 10 gyermek. A halálozási % tehát 35. A halál oka mindannyiszor hurutos tüdőgyuladás volt.

Feltűnő, hogy mig a januártól májús végéig terjedő 5 első hónapban, a hűvös időszakban, midőn hurutos tüdőgyuladásokra inkább van megadva az alkalom, 135 megbetegülés közül egyetlen halálozás sem fordúlt elő, addig a járvány második szakaszában junius, julius és augusztusban megbetegült 134 kanyarós beteg közül 10 halt meg. Úgy látszik tehát, hogy május végén a járvány jellege egyszerre megváltozott, gonosszá lett. Különös az is, hogy mig rendes körülmények közt az, ki egy kanyaró járvány alkalmával megbetegült, az ugyanazon járványhullám idején a másodszor való megbetegülésre mentességet szerez, az 1905-ik évi járványnál ennek gyakran ép az ellenkezője fordúlt elő, u. i. számosán, akik a járvány első felében enyhe kanyarót álltak ki, annak második felében újból megbetegedtek s ezen második fertőzés jóval súlyosabb mérvű megbetegedést hozott létre, mint aminő az első volt. Ilyen eset előfordúlt 13 ízben, akik közűi 3 családban lépett fel kettősen. Azt lehet feltételezni, hogy a járványhullám ezen kettőzése az elsőnél

virulensebb, azaz mérgezőbb hatású baktériumok május hó végén való bevándorlása által keletkezett.

A járványt az 1903-ik évi kanyaróval összehasonlítva, az is feltűnik, hogy mig 1903-ban 269 beteg közül iskolákba járt 121, óvodákba 21, a tanintézetet látogatók összes száma 146 volt, addig 1905-ben 283 beteg közül iskolákba járt 71, óvodákba 36, a tanintézetet látogatók összes száma tehát csak 107, vagyis mig 1903-ban a megbetülés túlnyomó száma a 6—11 évesekre, a tankötelesekre esett, akik az esetek közel felét adták, addig 1905-ben a megbetegüléseknek több mint fele, 170 esik a 0—5 éves gyermekekre. Ebben találom egyik jelét a járvány szokatlan hosszas tartamának. Tudvalevőleg a kanyaró akkor legradósabb, mikor még nincs kiütés s csak a nátha, szemkönnyezés vagy vörösség a szemen és köhögés jelzi a betegség kezdetét. Ezen lappangási szakban nem elég figyelmes szülők iskolákba küldik gyermekeiket s ott egyszerre sokan fertőztelek, a fertőzöttek ismét hazaviszik a családba. Az ily módon, az iskolák utján való terjedésnél egyszerre nagyot emelkedik a beteglétszám, a gyermekek nagy része egyszerre betegedik meg, s miután újabb szervezetet, mely ellenállni nem képes, már nem talál, a baj egyszerre is szűnik meg. Az 1905-ik évi kanyaró járvány az izraelita iskolából indúlt ki, ott 19 esetet okozott, de mivel ezen intézetet március elején hamarosan becsukták, ott nem volt képes tovább terjedni, hanem lappangott a városban tovább, mikor pedig május végén lobbot vetve a többi iskolában is fellépett. Junius elején a tanulókat hamarosan szétküldték s igy az iskolás gyermekek közt oly arányokban — mint 2 évvel előbb — nem is graszálhatott, hanem rávetette magát a kisdedekie. Miután azonban igy jóformán minden családot külön kellett mogostromolnia, hosszabb időbe is került, mig mindazokon végig ment, akik csak némi hajlammal is bírtak rá.

A közönség egy része a kanyarót fel sem veszi, mert aránylag kedvező lefolyású s mert nagy részben csak gyermekeket támad meg, más része pedig azt hiszi, hogy azon minden gyermeknek át kell mennie. Sőt vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy az ellene való védekezés hiába való, mert ezen baj ragályzó anyaga a legrepülőbb, volatilisebb valamennyi fertőző baj között, már pedig a levegőtől elzárkózni nem lehet. Nézzük e véleményeket egyenként.

A kanyaró tényleg kedvező lefolyású betegség, azonban a halálozási százalék mégis kitesz 3—6-ot járvány szerint, s ki tudja, hogy nem épen az a gyermek lesz-e áldozata, akit szülői rajongással fognak körül ? A halál okát képező hurutos tüdőlobról azt lehetne hinni, hogy meghűlés által keletkezik, ez nincs is kizárva, de kétségtelenül a gyengébben táplálkozó, a rosszabb lakásban lakó, a kisebb gyermek van inkább kitéve e veszélynek. De legyen bármily kedvező lefolyású is, az orvosok azon tapasztalata, hogy a kiállott kanyaró kedvező feltétel a tüdővész fellépésére, nagyon indokolttá teszi azon óhajt, hogy amennyire emberileg lehet, e bajt is kikerüljük, mert még anélkül is csökkenti biz az az életerőt

s kínokkal jár, amiről azon nehány felnőtt, ki e bajon átmegy, tudna kellő felvilágosítást adni.

Hogy minden gyermeknek át kellene rajta mennie, az téves hit. Épen, akik gyermekkorukban semmiféle gyermekbetegségen sem mentek át, azok bírnak nagyobb életerővel. Hisz tán a rejtett életerőnek mértékét épen azon ellenállóképesség nyújtja, amit a szervezet a fertőző bajok ellen kifejt.

Végül vannak, akik a védekezést fölöslegesnek, mert hiábavalónak tartják. Sajnos, hogy ebben sok igaz van, mert a baj tényleg a levegő utján is terjed s nem sejtett utakon át fertőzhet. De következik-e ebből, hogy ellene ne védekezzünk, fatalismussal várjuk-e a veszélyt ? Ha a védekezés dacára bekövetkezik a baj, akkor legalább meg van nyugtatva a család öntudata, hogy amit lehetett ez irányban, megtett, mig ha a könnyelműségre a fatalismus barna köpenyét adjuk, lesz idő, midőn felébred azon gondolat — s halálos eseteknél ép ez az, ami a kedélyre rémitően hat, — hátha ki lehetett volna kerülni a fertőzést a kellő óvatossági szabályok betartásával?

(Folytatjuk.)

Az izraelita Nőegylet jelmezes mulatsága.

Ha végig tekintünk Losoncz eddigi mulatságain, úgy az első pillantásra nyilvánvalóvá lesz, hogy e farsangnak kimagasló eseményei a jótékonycélt szolgáló egyesületek által rendezett mulatságok. Végeredmény mindeniknél a legszebb anyagi és erkölcsi siker, vulgó a kivilágos-kiviradtig tartó tánc és a lapos pénztárcák a résztvevők részéről és — sajnos — a legritkább a komoly gondolkozás beállása némely fiatal embernél a házas életről. A losonczi izr. Nőegylet vezetősége már előzőleg erős farsangi hangulatot és élénk érdeklődést keltett azzal, hogy jelmezesnek hirdette a február 10-én lezajlott mulatságot. Számítása kitünően bevált, mert már esti 9 órakor tömve voltak a terem, a karzatok és a színpad. Bármerre tekintettünk is, az Ízléses báli toilettek és jelmezek színes tarkasága hullámzott a frakkosok feketéllő seregétől körülvéve. Bizony sokaknak eszükbe jutott a törökök hetedik menyországa, midőn ennyi sok szépséges huri-t láttak egy csomóban. Miért is nem tartott e szép éj legalább 13 éjjel, hogy csodálhattuk volna meg eléggé a perzselő, de azért kellemes »Nyár«, a bájos »Tavasz«, a szerény »kis« ibolya, a kedves »regatta«, a büszke »páva«, az égő »pipacs«, a bohókás »Jókedv«, az »Orkusz« (alvilág), a »Szerelem« stb. tündéreit! . . .

Egy szép és feledhetlen mulatság emlékével távoztak a résztvevők a Vigadó fényes termeiből, bizonyára azzal az óhajjal, vajha lehetne részük minél előbb ily ügyesen és körültekintéssel rendezett mulatságban.

A megjelentek névsorát— sajnos — csak hiányosan közölhetjük, mivel a rendezőség -— csak ez az egy ami miatt felszólalunk — kellő időben nem bocsájtotta rendelkezésünkre a névsort. Ott láttuk a következő úrhölgyeket: Wagner Sándorné, dr. Ottahal Antalné, Doucha Zdenka, Niernsee

elnyerésében, most pedig Endre ügyében fáradozott. (Lásd: Charriére: Negociaiors III. p. 883. és 932.)

Magában Lengyelországban nagyon sok jó hive volt a Báthory családnak, köztük a legkiválóbb — Zamoyszky János, kinek kezében most a legnagyobb hatalom összpontosult, mert ő volt az ország főkancellárja és főhadvezére, egy személyben.

Ezen, úgy tudásban, mint tekintélyben, valamint jellemben is a legnagyobb lengyel államférfiu, magát rendesen, főleg tudományos műveiben, Johannes Zámporynak nevezi, és igy bátran állíthatjuk, hogy hasonnevű magyar nemesektől származik, kik a XV-ik században Hontmegyében voltak birtokosok, s kiktől talán a losonczi Zámpory-ak is származtak. (Nagy Iván XIX. f. 308. D

Ő volt István királynak legerősebb támasza, ők ketten vetették meg ama alapokat, melyek a lengyel függétlenség eszméjét még a háromszoros föloszlatás dacára sem engedik teljesen összeomolni, Zámoyszky később közel rokonságba is jutott a Báthory-akkal, mivel Zzigmondnak leányát, Griseldist, vette feleségül.

Ő tehát bizonyára mindent elkövetett sógorának, Endrének, érdekében. Mindenki természetesnek találta, hogy egy magyar család, a Báthorydynasztia legyen a lengyel trón ura. Ezen terv megvalósítását egyedül — a habsburg-pártl magyar főurak akadályozták meg.

Tiszta irigység volt-e ez részükről a Báthorycsalád iránt, avagy talán komolyan féltették tőlük a Habsburgok uralmát Magyarországon, — ki tudná ezt ma megállapítani. Elég az hozzá, hogy ők »hungarica praktiká«-val, — amint a lengyel történetiró mondja, — (Solikovszky: Commentarius p. 173.) — oda törekedtek, hogy a lengyel trónra ne jusson magyar ember, hanem habsburg herceg. Prépostváry Bálint, Andrássy Péter, Melith Pál, keresztül is vitték összeköttetéseik utján, hogy egy hatalmas párt, a dicsőségesen uralkodó magyar királynak, Rudolfnak öccsét, Miksát jelölte lengyel királynak.

Miksa herceg úgy lépett föl, mint az ország vallásának, a katholicizmusnak védője; a pápai udvar is melléje állott. Baj volt az is, hogy Zámoyszky sokkal közelebb rokona volt Endrének, semhogy érdekében teljes erővel dolgozhatott volna. Így hát igen valószínűnek látszott, hogy Endrével szemben, Miksa pártjáé lesz a győzelem. Erről azonban a lengyel és litván urak hallani sem akartak. »Mi haszna van belőle Magyarországnak, — igy szóltak a gyűlésekben — hogy nyakára ültette a Habsburgokat? Vájjon segitettek-e az országnak, és megvédték-e azt?« (Lásd: Caro: Das Interregnum Polens 52. 1.)

Hogy tehát a hasbsburg herceg trónrajutását megakadályozzák, Endrénél hatalmasabb ellenjelöltet kellett állítani. Endre ezt nagyon is belátta, és azért önként visszalépett a jelöltségtől. Most azután Zámoyszki és a lengyel nemesek

nagy része, valamint Endre és az erdélyi urak, közös akarattal a svéd király fiát, Zsigmondot jelölték.

Mind a két párt teljes hadi erejével vonult föl az 1587. augusztus 14-én megtartott királyvátasztó gyűlésre. Miksa pártjával 10.000 harcos jött fel, de csupa szedett-vetett nép; Zámoyszkynak kevesebb fegyverese volt, de kipróbált vitézek, kiknek arcán és ruháján meglátszott a mély gyász, a félévvel előbb elhúnyt nagy király fölött, miért is táborukat »csarne kolo«-nak, a fekete körnek nevezték.

A habsburg-párt látván, hogy a lengyel nemesség szine-java ellene lesz a választásnál, az erőszakhoz akart folyamodni, és megkísérelte kihirdetni a Rókoszt.

E szóra alig ismerünk rá, pedig hát magyar szó. Egyike ama keveseknek nyelvünkből, melyek egész Európában elterjedtek, ez a szó ugyan nem épen dicsőségünkre. Rókosz, tulajdonképen annyi, mint Rákos, hol a magyar király választó gyűlések tartattak. Rókoszt csinálni pedig annyit jelent, hogy a két párt fegyveres erővel ront egymásnak, és amelyiknek sikerül a másikat a választás színhelyéről elkergetni, annak jelöltje lesz a király.

Ez alkalommal azonban nem sikerült Rókoszt csinálni, mert Zamoyszky nem akart abba belemenni, hanem a nemzetgyűlésre bizta az ügy eldöntését.

Itt azonban nem tudtak megállapodásra jutni, és mind a két párt királynak választotta a