Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-18 / 4. szám
a kreatúrák, mint az egész minisztérium. Mintha csak a szájukból köpték volna ki. Egyébként szép koszorú! Van benne bazsarózsa, bogáncskóró, még szamártövis is. Az egyik faj a politikai stréberekből kerül ki. Ezek ott sütkéreznek mindig, ahol a hatalom van. Virágrólvirágra szállnak, úgy szívják a társadalom vérét. Ordítottak, kézzel-lábbal tüntettek Tisza mellett, amig azé volt a hatalom. Ezek hagyták ott legelőbb, amikor bukása miatt letette a kormány rúdját. Most ezek a Kristó(ffy) legnyelvesebb vitézei. — Ez az egyik tipus. Jönnek az anyagilag teljesen elzüllött alakok. A munka keserű nekik. Az éhenhalástól menti meg a főispánság. Ezeket a legényeket kvietált katonatisztekből verbuválták. A katonaságnál urak voltak. Onnan szökni kellett nekik. A civil életben meg semmivé váltak. Hogy legyenek valamik — lettek főispánok. — Ez a második tipus. A hivatalnok is ember. A köznek a szolgája, de igen sok, csak eszköz a hatalom, a felsőbbség kezében. Lelkileg alatta áll sok cselédnek. Annak is több önérzete van, mint a rabszolga hivatalnoknak. A mostani főispánok nagy része ezekből az úri nagyságos szolgákból kerül ki. — Ez is egy tipus, még pedig a javából! A paraszt stréberek — mert van ilyen karakter is — szintén egy csúnya faj. A zsidók között is akad antiszemita. A szegénysorsból felvergődött urak között is vannak olyanok, akik lenézik származásukat. Szerintük az ember a nagyságos-nál kezdődik. Ismertem egy becsületes paraszt házaspárt. A férj 48-as honvéd volt. Kis vagyonkájuk mellett a napszám segedelmével tartották fenn magukat. Éjjelt-nappalt összeszakitottak azért, hogy egyik kedves fiukat kitanittassák. Koplalás, szűkölködések árán sikerült is. A tanuló gyerekből már rég járásbiró lett. Szegény öreget megölte a sok munka. Elment, mielőtt a fiú uraságának örülhetett volna. Ehhez a járásbiróhoz vitt nem régen a sors. Ott találtam nála az özvegy édes anyját is. Kint evett a cselédek között. Nem eresztették be a szobába, mert a nagyságos aszszonyt megszégyenítette volna. Úgy megsajnáltam azt az öreg paraszt asszonyt. Hát ezért szenvedett olyan sokat, ezért nevelt urat a fiábói, hogy most fia házában cselédsorban élje le hátralevő napjait? Ez is egy újabb tipus, a mikből a mostani főispánok kikerülnek! Az utóbbi fajtából mutatok be egy főispánt. A nevét nem publikálom. Annyit árulok csak el, hogy most legközelebbről installálták. Együtt nyomtuk az iskola padját — egyik alföldi gimnáziumban. Igen jó arcú vizi-molnár volt az édes apja. Talán Vl-ik gimnazista lehetett a fiú, a mikor meglátogatta az apja — az öreg molnár. Szűrtarisznya volt a hátán — még most is emlékszem rá — s úgy járkáltak együtt. Másnap kérdeztük a fiútól, hogy ki volt az az ember? — Egy földim, — felelte. Szégyelte az apját — nem merte bevallani. Denunciálta tanulótarsait, s mi már akkor bojkottáltuk. így ismertük már mint diákot. Mint jogászokat is összehozott a sors. Szegény fiú volt. Tanítással nem kereste a kenyerét s mégis mindig olyan elegáns volt, mint egy mágnás fiú. A rossz nyelvek szerint elég ügyes volt arra, hogy testi csinosságát tudta értékesíteni. Az élet pályáján haladtunk tovább. A sors Pestmegyénél megint összehozott. Gyakornokok voltunk mind a ketten. Én a közigazgatási osztálynál, ő az árvaszéknél dolgozott. Boldogult Szapáry István főispán egyszer azt mondta: »No fiúk, adjátok be a kérvényt, 150 frtos fizetéspótlékot szavazunk meg nektek«. Beadtuk négyen. A főispán cimbora lemaradt, mivel ő az árvaszéknél volt. Nekünk meg is szavazták. Később ő is folyamodott. Az állandó válsztmány a kérvényt azzal a véleménnyel terjesztette a közgyűlés elé, hogy ha az árvaszéki elnök ajánlja, a pótlékot neki is megadják. Referálják ezt az ügyet a közgyűlésen. Meghallja ezt az öreg Dalmady Győző költőnk, Pestmegye érdemes árvaszéki elnöke. Felállt, és ezt a kijelentést tette 200 ember előtt: »Minek cifrázzuk! Nem kell kiadni véleményezés végett az árvaszéknek. Megmondom itt is a véleményemet. Hát kérem ne adjanak egy fillért sem ! Most is képviselők után szaladgál, nem is dolgozik, de nem is tudjuk hasznát venni«. Nem is kapott semmit, de el is ment a vármegyétől. — Éz a história ott van eltemetve a pestvármegyei levéltárban. És csakugyan képviselő lett. Vannak ilyen szerencséjü emberek. Nem nagyon szerették, — mégis megválasztották. Önjelölt volt mindig. Pótválasztásokon jutott be, és pedig azért, mert ellenfelei jobban gyűlölték egymást, mint őt szerették. 1896-ban Bánffy-párti volt. A Kossuthpárt támogatásával lett akkor képviselő, mert néppárti volt ellenfele. 1901-ben Széli-párti volt. Akkor meg a néppártiak választották meg, a Kossuth-párti jelölttel szemben. Így lett az én főispán ismerősöm kétszer képviselő. Most a múlt télen kibukott. — Ez a válság őt is felszínre hozta. Hazájának, népének, fajának ellensége lett. Felcsapott Kristó(ffy) huszárnak! Ennek a politikai küzdelemnek, annak a reánk zúdított szenvedésnek meg van a nagy morális haszna. Mutatkoznak a kétes exisztenciák, s megismerjük őket. A magyar társadalom, s közéletünk gyógyulásához ez is hozzátartozik. r Állapotaink. Dr. M. A. Van időnk és lesz alkalmunk mindent elmondani, ami a szivünkön fekszik, — mert ne csűrjük csavarjuk a dolgot, ha Dániában is bűzlik valami, annál több megvilágítani való városi dolgunk van nekünk! Valóságos labyrinthusok, ahol legfeljebb az igazság és az igazságos bírálat mécsesét tartva kezeinkbe igazodhatunk el. Most nem ezekről, hartem városunk egy specialitásáról, kuriószumáról akarok szóllani! Ne tessék azt hinni, hogy a Berger kávéházat értem ezalatt! Nem erről, hanem Losoncz igazságügyi palotájáról szól az ének ! Botrány, hogy Losoncznak olyan járásbirósági épülete van, mint amilyenben jelenleg van elhelyezve a tekintetes kir. járásbíróság! Megszoktam én is hébe-korba a járásbíróságon fordulni, hát meglehetősen ismerem ott a helyiségeket. Baán és Dianovszky albirák szobái nedvesek, hidegek s e két ur egészségét határozottan veszélyeztetik e helyiségek. Hát hogy néz ki például a tanukép beidézett — mondjuk — intelligens ember, aki kénytelen, amig rá kerül a sor, kint az ordító hidegben avagy a Dianovszky albiró úr u. n. előszobájában várakozni. Milyen előszoba ez! Piszkos, bűzös, sötét lyuk, amelyben való tartózkodástól az utolsó vályogvető falusi cigány is méltán irtózhatik. A várakozó felek és tanuk az emeleten is úgy vannak azzal, hogy bizony a hidegben kell órákig kuncsorogniok; de ott legalább szárazabb és világosabb a hely. Annyira legalább, hogy pl. egyik-másik biró ur szobájába a padláson keresztül csak akkor csepeg keresztül az eső viz, ha már legalább egy óra hosszat esett az eső és a hivatalszolgák elfelejtették a padláson a csepegés alá mosdó tálakat s más célú edényeket szétrakosgatni. Egyébként ott is nyugodtan lehet bíráskodni! Tanukul hivatkozom Porubszky járásbiró, Sztankovszky és Grecsner albiró urakra. Hogy a telekkönyv, ez a mindenek felett való fontos intézmény, mi módon van elhelyezve, arról bajos szólani. Ha ott —*■ Isten óvjon — valami tűzvész támadna, nem ment ott meg senki ember fia a világon egy árva zsellér telekről szóló telekjegyzőkönyvecskét sem, — martalékáéi esik az a tűznek mind. Egyenes martalékául van dobva már most is circa 72 község telekkönyve ! Ha az elpusztúlna, ebből óriálsi kalamitások, zavarok, károk származnának, amit évtizeden keresztül alig lehetne pótolni!! Azt a csekélységet mindezek inellett nem is emlitem, hogy a felvilágosítást kérő és igénylő felek délután 3 órakor már absolute nem látnak semmit a telekkönyvben. Ezek tekintetében hivatkozom Darkó Áron telekkönyvvezető urra mint tanúra, aki télen nyáron minden áron igyekeznék segíteni e dolgokon, de ez Áron volta és minden igyekezete mellett sem akar semmi áron sikerülni neki. Úgy látszik, kisfejüek vagyunk mi ahhoz mindnyájan! Á mi egyébként a sötétséget illeti, arra nézve meg kell jegyeznem, hogy a losonczi ügyvédek már majd mindnyájan megvakuló félben vannak a telekkönyvi sötétségtől, amit talán még sem érdemelnek meg! Habár annyiban mégis megérdemlik, hogy nem tesznek ez ügyben semmit sem! No hát szó, ami szó, én mindezekből azl a szigorú következtetést »merem« levonni ezen az egyedül adott nyilvános helyen, hogy egyenes bűnös gondatlanság és bűnös mulasztás (ha nem egyéb) ha a királyi járásbíróságot azon a helyen hagyjuk továbbra is, amelyen most van! A bird Fent volt a fél város Kosztolányiénál, és Melegh László ide-oda köszöntgetve igyekezett arra a vidékre, amerre Klári trónolt, aki ezúttal rémségesen el volt foglalva Elek Pistával valami beszélgetésbe, úgy hogy oda sem pillantott, mikor Melegh Éászló belépett. — Egy kis gyöngyvirágot hoztam magának Klárika, — mondta László úr a csokrot bűnbánó arccal nyújtva a leány felé. A leány szemében azonban a közlekedésre egyszerre kialudt az a szelíd fény, amellyel az Elek Pista magyaiázatait hallgatta, — gondolom a zürjén-nyelv érdekes sajátságairól folyt a társalgás, — és fagyasztó gőggel mérve végig Meleghet, rettenetes közönnyel mondta: — Köszönöm. Csak tegye oda kérem a zongorára. A következő pillanatban pedig ismét annyira igénybe vették minden figyelmét, a zűrjén nyelv fajsajátságai, hogy egészen megfeledkezett Meleghről. — Ha te úgy, én is úgy! — mondta magában a fiú és odament Köröskényi Natháliához, akinek egy álló óráig magyarázta a közigazgatás államosításának előnyeit. Klári háromszor is arra felé pillantott a szeme szögletéből, s mikor Melegh észrevette a szemköszti tükörből, hogy azok a tékintetek folytonosan megismétlődnek, és mindinkább kevesebb leplezettséggel, egyszerre sürgős megfigyelni valót talált a Köröskényi Nathalia egyik gyűrűjén, a mi teljességgel elkerülhetetlenné tetté azt, hogy a leány kezét meg ne fogja. Ebben a pillanatban aztán meglehetős zörejjel tolta vissza Klári a széket és idegeskedve mondta Elek Pistának: — Mind ez nagyon érdekes, kedves Elek, de bocsásson meg, nekem a szamovár után kell látnom. Ezzel felállott és szó nélkül otthagyta az elképedt fiatalembert. Mindjárt azután pedig csodálatosképen Melegh László is befejezte közigazgatási fejtegetéseit és ajánlva magát Köröskényi Natháliától a theás asztalka felé oldalgott, ahol Klári haragosan felgyűlt arccal csörömpölve foglalatoskodott a csészék és a tányérkák között. László ur oldalt került a leányhoz és alázatos sunyi hangon kezdett mentegetőzni: Nem mehettem ki ma délután a jégre Klárika. Itt azonban egyszerre belefagyott a szó a torkába, mert a leány feléje fordulva megsemmisítő fensőbbséggel mérte végig. Az arca sápadt volt, a vonásai kemények, csak az ajkai remegtek idegesen mikor beszélni kezdett, mintha sírást fojtogatott volna: — Hát várta magát valaki odakint? Talán Kerekesnének, vagy Köröskényi Natháliának Ígérte meg, hogy kint lesz? Nathália nem úgy fest, mintha haragudnék, hát mit akar tőlem? Ezzel megfordúlt és otthagyta Meleghet. Hirtelen a gyümölcsös tányérok között akadt valami dolga. A fiúban erre egyszerre felütötte a fejét a makacsság. — No hát most már azért sem alázkodom! — mondta magában és hirtelenében olyan csökönyösség szállta meg, hogy inkább kerékbe törette volna magát, semhogy még egy engesztelő szót szóljon. Behúzódott egy csöndes sarokba és leste az alkalmas pillanatot, hogy mikor szökhetne meg tisztességgel, feltűnés nélkül. Hiszen ez már annyi volt, mintha kiadták volna az útját. — Hát téged mi lelt megint? — kérdezte az öreg Kosztolányi melléje telepedve. — Mi a csodának bújsz ide a sarokba? — Klári megint haragszik bátyám. — Felelt a fiú sötét ábrázattal. — Úgy beszélt velem az elébb, hogy ... — No hogy? — kérdezte az öreg úr óvatosan lecsipentve a szivarja végét. Aztán be se várva a választ kárörvendő szemhunyorgatással tette hozzá: — És most te persze megizened, a nyílt ellenségeskedést? Mi? — Bátyám mulatságosnak tartja ezt a históriát? — tört ki végre a fiúból az elfojtott méltatlankodás. — Pedig ez nagyon szomorú jelenség. Klári már most kezdi a zsarnokoskodást. Kosztolányi Dénes leverte a szivarja hamuját és isteni komoly nyugalommal mondta: — Szamár vagy! Nem érted az asszony nép eszejárását. És ezzel ő is otthagyta Meleghet bánatával, szive keserűségével együtt. (Vége következik.)
