Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-20 / 39. szám

Megnyugtató dolog ezt látni, főleg ha tudjuk, hogy sem a múltban, sem a jelenben ezen nemzetiségi és vallási különbség bennünket élesebb módon szembe nem állított.

Imádkoztunk külön templomainkban, beszéltünk magyarul vagy tótul, egy dolog azonban mindig egyesitett, t. i. a közös magyar haza szeretete. Egyik oka ennek talán az is, hogy a protestáns és katholikus, a magyar és a tót polgárok nincsenek egymástól elszigetelve, s meglehetős közelségben éltek egymáshoz. Találunk lutheránust Lónyabányán, katholikust Divényben, magyarokat Losonczon és Kis-Terennén, tótokat Videfalván és Sámsonházán egyaránt. E természetes közelség magával hozta felekezeti téren a kölcsönös toleranciát a politikában pedig a magyarság hegemóniáját. Hiába is próbálta ezen békességes állapotokat felforgatni egynémely pánszláv pap és tanító a múltban.

Konkolyhintésök rossz földre talált, s ma ott állunk, hogy a nógrádmegyei evangélikus papi testület immár kiszorított magából minden magyar ellenes elemet s ha akad is két-három kétes inagyarságu pap vagy tanító, ezek működése a lemondó morfondirozás szűk terére vagyon szorítva.

Nógrád vármegye magyarsága felett mai napig is őrt áll a birtokos osztály, a papi és tanítói testület s a városok józan gondolkodású polgársága.

Ezekből látható, hogy vármegyénk területén felekezeti vagy nemzetiségi viszályt szítani, a tótokat a magyarok ellen uszítani, fentiek tekintélyét megingatni, a pánszláv misszió szemében oly kiváló érdek, melynél vészthozóbb zavart azon ellenséges hadvezér sem birt támasztani az ellen táborában, aki kémei által tűzi lármát kiabáltatott szét, úgy hogy egymást ölték, gyilkolták a közös ellen helyett.

Elterjeszteni a pánszláv eszméket nálunk oly érdeke e propagandának, mint a mily jelentőségűnek nevezte Archimedes azon képzelt pontot, melyből kimozdíthatja a világot.

Vármegyénk elfoglalásával eléri a pánszláv misszió azon pontot, melyen lábát megvetve, a győzelem kétségtelen reményével indulhat Pest vármegye felé.

Annyi bizonyos, hogy a magyarországi pánszlávok vezetői legújabban azért szemelték'ki vármegyénket működésük terrénumává, mert ha a mi tótjainkat sikerül a magyarság ellen fellázítani, ezzel nemcsak etnográfiáiig, hanem kulturális szempontból is rendkívül sokat nyernek. Megmondom, hogy miért ?

A nógrádmegyei tót ember nagyon sokban különbözik más vármegyék területén lakozó társaitól. Anyagilag nemcsak függetlenek, adósságmentesek, hanem legnagyobb részök még megtakarított tőkével is rendelkezik. Analfabéta a 40 éven alóli generációban alig található. Jellemzi vármegyénk tótját a földjéhöz való görcsös ragaszkodás s valahol csak egy nagyobb birtok eladásra kerül, mesés áron is iparkodik abból magának részt vásárolni. Egy szóval tótjaink józan, takarékos, irni-olvasni tudó, földmives emberek.

Fanatikus hívei eddig a magyar nemzet függetlenségi törekvéseinek. Vezetőik a legtöbb községben követelik, hogy a tanitó minél nagyobb eredménnyel tanítson magyarul.

A legtöbb tót szülő magyar vidékre küldi gyermekeit, belátva, hogy a magyarságé a jövő s hogy a jövő nemzedéket nyelvben és lélekben magyarrá kell nevelni.

A magyarosodás ezen virágzó telepét feldúlni, a nemzeti művelődésnek Nógrádban útját állani s ha lehet idővel vármegyénket a nagy szláv birodalom mappájára pingálni indulnak meg legújabban Gömör vármegye felől, a nyitrai és turócszentmártoni agentura kiküldöttjei községeink felé. Van azonban ezen szláv missziónak tót testvéreink elhóditása által még más, kézzelfogható reális célja is. Vármegyénk ezidőszerint 6 képviselőt küld az országházába. Ha már most a választókerületek szerencsétlen beosztását tekintjük, lehetetlen tagadásba venni azt, hogy a losonczi, balassagyarmati és nógrádi választó kerületekben a tótajku választópolgárok száma okvetlen felülmúlja a magyarokét. Tovább megyek. Ha a választó jog kiterjesztése kellő körültekintés nélkül vitetik keresztül, a füleki kerület 900 tótajku szavazója egyesülve Salgótarján nemzetközi elemeivel, nem tudom, nem billenti-e a mérleget ellenfelünk javára. Fellázítani vármegyénk tótjait tehát oda vezet, hogy 1925-ben 3, esetleg 4 nemzetiségi képviselő fog szeretett vármegyénk nevében megjelenni a dunaparti palotában. A

pánszláv missziónak tehát ugyancsak érdekében áll megvetnie a lábát nálunk, összevesziteni a tótokat a magyarokkal, lejáratni minden eddigi vezetőt, egyházit és világit egyaránt népe előtt s bekebelezni vármegyénket azon királyságba, melynek vezérkara ezidőszerint Turóczszentmártonban táboroz s küldi onnan portyázó csapatait minden ellen, ami magyar. Hogy mily módon, erre felel a babtista és nazarénus misszió, a pánszláv zsurnalisztika, az amerikai szláv egyesületek idáig nyúló hosszú kezei. A magyar letergia, mely nyugodtan ereszti be háza küszöbéig az orgyilkost, s rendesen későn nyúl a fokos után. Vegyük hát sorba őket.

(Folytatjuk.)

Henriczy Béla.

Városi politika.

(r) Nem a közismert általánosság, hanem egy különös jelenség késztet bennünket rá, hogy ismét e címen írjunk. Ezúttal a tanács bölcsességéről és a városunkban időző, s a műértő publikum teljes megelégedésére működő Bállá Kálmán direktorról és társulatáról van szó. Ugyanis a rendőrkapitányság egy végzésében a direktort a következő címeken, »inspectiós tiszt dija, terembér, két rendőr dija, szegény alap« napi 22 kor. fizetésére kötelezte végrehajtás terhével. Ezen dijak fizetési kötelezettsége előzőleg nem állott fenn (vagy legalább is ily mértékben), s Baliának előzőleg tudomására nem is adatott, hogy városunkban leendő működése esetén azokat majd fizetnie kell, csak egy pár nap előtt jutott ennek tudomására szám nélküli végzés utján. Bállá sürgős előterjesztést intézett a tanácshoz, kérve a végzés hatályon kívül helyezését, mert úgymond, ellenkező esetben kénytelen lenne a várost, a hirdetett előadások megtartása nélkül haladéktalanul elhagyni. Kérelmét indokolta azzal, hogy a kerületébe tartozó városok egyikében sincs ezen terhekkel megróva, s e városban sem volt ezelőtt ilynemű kötelezettsége. S bár értesülésünk szerint — a polgármester pártolta az önérzetes (ugylátszik ez szálka sokak szemében) direktor kérvényét, a tanács (melynek alig egykét tagját láttuk eddig a színházban) nagybölcsen amellett döntött, hogy a kapitányi végzés fentartandó. Érsesülésünk szerint súlyosító körülmény az volt, hogy a direktor beadványa nagyon rideg hangú volt. No persze-persze direktor úr, hát nem tudja, hogy először bókolásra kellett volna járulnia dicső tanácsunkhoz ?

A határozat indokolását ne n ismerjük, igy azzal nem is foglalkozhatunk. De minek is commentárt fűzni a tényhez. Eléggé beszél ez egymagában. Szinte halljuk az ellenvetést a kirovás jogossága mellett, mert hát ezt valami statutumféle elrendeli. Tehát ez nem elfogadható mentség,

Molvainak^ osztóit ík, ki délben súlyosan megbetegedett. Én kisértem haza a lakására s én jelentettem az igazgatónak, hogy arra a beteg emberre nem lehet számítani.

Az igazgató a normálisnál epésebbnek mutatkozott.

— Ki az ördög fogja a szerepét eljátszani ? Engem mélyen felháborított ez a cinizmus.

A beteg emberrel szemben nem volt más gondolata, mind az, hogy ki helyettesíti.

— Eljátszhatom én is, — mondottam egészen önkéntelenül.

— Tudja a szerepet?

— Tudom.

Nos, eljátsztam ... Nem volt valami rendkívüli sikerem, de az igazgatónak tetszettem. Előadás után egész komolyan mondotta:

— Magából lesz valami. Szavamra, jobban játszotta mint Molvai... Igen, igen, több eredetiséggel

Felbuzgóit bennem az önérzet.

— Hátha még Tolosán szerepét játszhatnám — mondottam vakmerőén.

— Ohó barátocskám, — figyelmeztetett az igazgató — hátrább az agarakkal. Ahhoz színész, kész színész kell. Az bravúros szerep... elsőrangú bonviván.

— Tudom, épp azért mondom.

Három hét múlva eljátszottam Tolosánt, a gúnyolódó szellemes orvost. És másnap én lettem a társulat starja. Egy szereppel, egy beugrással. Azóta nem kértem szerepet, nem kértem fizetésemelést. Minden magától jött. Mindaz, amit

azóta miveltem, szinte gyermekjátéknak tetszik ahhoz képest, amit bátorságban, energiában és szerencsében a beugrás követelt tőlem ... Ez

így vau.

Igaz, — hagyta helyben az esztétikus, ki nagy érdekkel figyelt a kitűnő művész érdekes, kifejező előadására. Meg is jegyezte:

— Amit te itt elmondottál, az egy darab művészettörténet. Roppant hálás vagyok érte. És véleményem is megváltozott a beugrásokra vonatkozólag. A te beugrásod olyan diadalokat szerzett az előadó művészetnek.

— Igen, lehet, — mondotta a nagy bonviván, valami sajátságos elmélyedéssel, az egyik sikerült, de a másik...

Mélyet sóhajtott, s a klasszikus szabású, magas homlokon, eddig soha nem látott ború jelent meg.

— A másik? — kérdezte fiatal kollegája,— hát másodszor is be kellett ugrani a nagy siker után ?

— Nem kellett, egyáltalán nem kellett, válaszolta a nagy bonviván — de hisz az a másik beugrás nem is áll vonatkozásban az én művészetemmel. Egészen más. Nem is én ugrottam be, hanem egy fiatal leány, egy kis kóristáné, a kellékesnek a leánya, kinek finom, hajlékony hangja gyakran feltűnt, mikor a színfalak mögött egy-egy melódiát dúdolt.

Ki volt az? — kérdezte az esztétikus.

— A feleségem ... igen, a volt feleségem, mert hisz elváltunk. Emmának hitták... az én biztatásomra beugrott egy szerepbe, a legnehezebbek egyikébe a »Szép Galateába«. Két hét múlva elsőrangú primadonna lett. Az igazgató, aki azelőtt félig cselédszámba vette, kezet csókolt neki, mikor az első szerződését aláírta. Olyan alázatosan csókolta a_ kezét, mint a kitől élete boldogságát reméli. És a még néhány héttel előbb félénk, esetlen kóristanécska úgy fogadta a kézcsókot, mint köteles tartozást. Azután a feleségem lett. Két évig éltünk együtt, testvériesen osztoztunk a közönség kegyében, nem kellett féltékenykednünk tapsra, elismerésre, mert soha együtt nem léptünk fel. Talán máig is együtt lennénk, ha... igen, ha én be nem ugratom. Micsoda buta véletlenek döntenek az ember sorsa felett? Bécsben egy koloratur-énekesnőt kerestek s a mi karmesterünk Emmát ajánlotta, de Emma hallani sem akart arról, hogy elhagyja hazáját... nem honleányi buzgóságból, de mert alig tudott németül. Én máskép vélekedtem. Engem izgatott az a gondolat, hogy Emma világjáró primadonna lesz. Elővettem minden befolyásomat, hogy bátorságot öntsek belé. Kértem, könyörögtem, szugeráltam. Nos Emma fellépett Bécsben. Ott voltam az előadáson, tökéletes, őszinte diadalt aratott. Pedig alig tudta jól a szerepet... beugrott.

— Beugrott? kérdezte a kritikus nagy érdeklődéssel.

— Igen, — mondotta a nagy művész ajka körül keserű mosollyal, — beugrott, én beugrattam. És három hónap múlva megugrott egy tenoristával. Azóta nem láttam.