Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-13 / 38. szám

termékek ipari feldolgozása által előálló árkülönbözetet mi fogjuk zsebre vágni s nem a külföld, mint ahogy az eddig történt.

Láthatjuk ebből, hogy Magyarországnak vitális érdekei fűződnek az életképes mezőgazdasági ipar megteremtéséhez; minden anyagi erőnket ennek létesítésére kell szentelnünk.

Rajta — hic opus, hic labor est — 1917-ig

Hangok a szomszédból.

Válasz Kalanda János úr viszonválaszára.

Úgy látom, hogy Kalanda János tanító úr teljes erejével oda törekszik, hogy engem a személyeskedés hálátlan terére csábítson s azért mint valami középkori Don Quijotte lovag, jobbrabalra csapkod életlen kardjával s hősiesen kaszabolja maga körül a képzelt ellenséget, azt sem tudva, kit védjen vagy támadjon ; a garábiakat-e vagy a kálnóiakat, a magyar nyelvet-e vagy önön magát? S ebbeli nemes hevében belebotlik még az »y«-omba is, miközben azt sem veszi észre, hogy hálátlan szerepet vállalt magára, midőn nemes buzgalmával mások helyett állt ki a küzdőtérre s szerény nevét arra a csárdára szegeztette fel cégérül, melyben nem is maga, hanem mások árulják a hamis bort.

Valóban csodálom, hogy Kalanda János tanító úr miért is akar erőszakkal az a nemzeti színű lobogó lenni, mellyel a múltkor felhozott kartársak takargatják az öreg Húrban képét, vagy miért áll közbe az ő magyar-mentés alakjával, hogy a mögötte álló Jelasicsot ne láthassuk?

Ha igazán és őszintén kívánja a magyarság győzelmét Káinon és egyebütt, (mint amiben én sem a múltban sem a jelenben nem kételkedem), akkor a maga őszinte és becsületes magyar hazafiságával ne takargassa sem az öreg Hurbanokat, sem pedig a magyar-mentés Jelasicsokat, hanem inkább álljon sorainkba s az említett sok évi tapasztalatával s bölcsességével segítsen széjjeltépni azt a hamis nemzeti mezt, mellyel többen takargatják hamisságukat.

Kérdi továbbá Kalanda János úr, hogy miért bújtam el az ismeretlen algebrai »y« mögé, hogy talán mert gyáva vagyok, vagy mert titkos szándékaim vannak? Mind a két esetben nagyon téved a tanító úr, mert egyrészről, mig attól a kétvégű bottól nem félek, mellyel oly nagyon megfenyegetnek, de másrészt más céljaim sincsenek, mint hogy szerény soraimmal a magyar ügynek szolgálatot tegyek, mit személyeskedéssel — többször tapasztalt dolog, — soha sem lehet elérni, miért is, ha a nevemet kiírnám, tudom, nem az ügyet néznék, melynek harcosául szegődtem, hanem a nevemet.

Azért, kedves tanító úr, — oda, ahova ki akar vonszolni, tudniillik a személyeskedés terére, nem vagyok kicsalható, kivált mikor tudom, hogy az ön becses neve megett is nem csupán Kalanda János rejtőzik, hanem más valaki, ki nem csupán cikkeit inspirálja, hanem úgy látszik kezét is vezeti, úgy, hogy inkább én kérdhetném, hogy kicsoda az úr? miért bujkál vakondok módjára másnak a háta mögött és mi célja van vele? Én, ha a tanító úr csak éppen a nevemet akarja ismerni, ünnepélyesen ígérem önnek, — föltéve, hogy ön is elárulja azokat, kik állanak a háta mögött s kik talán az ön akaratán kívül is irányítják úgy a dolgot, hogy legnemesebb intentióimat, melyek — ismétlem — minden személyes sértéstől és célzattól mentek, mégis cikkeimbe olyat is belemagyaráznak s nekem olyat is imputálnak, mit soha sem gondoltam avagy álmodtam volna, hogy én is kiirom a nevemet és tisztázzuk a dolgokat nyílt sisakkal. Közben azonban megjegyzem, minthogy eddig sem az én kijelentésem, sem a szerkesztő úr kétszeri megjegyzése (arra vonatkozólag tudniillik, hogy tőlem a személyeskedés távol áll), semmit sem használt, hogy én hasonló modorú és Ízlésű cikkére többé nem válaszolok, mert az elsősorban nem természetem, másodsorban nem akarok a falra hiábavalólag borsót hányni.

Zárjuk le az aktákat.

(Válasz Kalanda és Y uraknak.)

—y-Valahányszor hallom vagy olvasom, hogy két ember összedisputál a hazafiság kérdése fölött, mindig eszembe jut a bábeli torony régi históriája. Nagy tornyot akartak emelni őseink egykor. Föl egész az égig, s közben az önhitt építők beszédjét összezavarta az Úr. Elszéledének az egész föld tekén s azóta meg nem értik egymást.

Ily sajnálatraméltó, fentihez hasonló összekülönbözés és bábeli hangzavara üti meg füleinket Kalanda és Y úr polémiájának soraiból. A hazaszeretet s az ebből folyó kötelességteljesités vágya úgy látom erős mind a két úr lelkében, mielőtti, azonban munkájokat befejezték volna, összevesznek, összekülönböznek s mint a babyloni torony szerencsétlen pallérjai, hajba kapnak egymással. Hát tudják meg uraim, hogy valamint a bábeliek^nem tudtak eljutni tornyokkal az égig, úgy a földi) halandó (hacsak nem szenved az önimádás mániájában) sem mondhatja el magáról, mig él »én minden kötelességemet teljesítettem hazám és embertársaim irányában.« Az okos ember élete célját kell, hogy a kötelességteljesités azon láncolatában* nézze, melyhez'életünk minden percében egy-egy uj szemet csatolni elég. Többet tenni, ez abszolút ideált elérni gyöngék vagyunk. Épp azért sajnos, hogy ezt tudva, két magyar ember, mégsem érti meg soha egymást. Egymástól mindig többet követelünk, mint önmagunktól. Ha az a sok penge,(/mellyel egymás,vérét ontottuk, mind a török, a tatár ellen fordult volna, ha az a sok téntacsöpp vagy nyomdafesték, mellyel egymást befeketíteni igyekeztünk s igyekszünk, mind hősi vérré vált volna sziveinkben, ha ama sok »hazaáruló« kifakadás, mely annyiszor hömpölyög végig a zöld és fehér asztalok felett, mind »megállj«-t kiáltana szomszédainknak, bizony-bizony máskép állanánk, s a Duna vize nem hozna annyi bút és bánatot Bécs felől hozzánk.

E szerény introdukciót szükségesnek látom előrebocsájtani, indokolttá teendő a Kalanda és Y urak polémiájába való beleszólásomat.

Uram, uram, tisztelt Y uram, szólok az úrhoz.

Kalanda János néptanító ellenőrzésével a nógrádi ev. esperesség részéről ezidőszerint én vagyok megbízva. Az ő első válaszának minden betűjét aláírom. Uraságod legelső cikkében, megengedem, (szavának hitelt adni kötelességem) nem tendenciózusan, de a valóságban mégis a kálnói egyház s a garábi vallástanitó, Kalanda János, hazafias viselkedése lettek, ha nem is megtámadva, de igen érzékeny mérleg serpenyőjére téve. Szerény válaszom erre nézve az, hogy Kalanda János és a kálnói egyház hazafias voltának mérlegelése úgy a múltban, mint a jelenben elég tiszta kezekre volt és van bízva. Ki ő egyházában? Ezt tessék megkérdezni a fő- vagy alesperes úrtól. Hogy ki ő iskolájában ? Azt tessék a tanfelügyelő urra és rám bízni s hogy kicsoda csaladjában, erről győződjék meg Y úr személyesen, ránduljon ki Kálnóra a déli vonattal, állítson be a rektor udvarára, biztosítom, hogy nemcsak magyaros vendéglátás, hanem magyar »istenhozott« is fogja üdvözölni honfiúi tépelődéseinek közepette. Ha pedig Y úrnak útjába akad valamely külföldről ideszakadt, magyarul nem tudó ismerőse, hozza ki azt is bízvást Kálnóra s ha a rektor uram három leányával szóba ereszkedik, bizonyára azt fogja mondani, »schön ist die ungarische Sprache«.

De hogy legalább mi két Y (Henriczy és az ismeretlen Y), megértsük egymást, rátérek az immár tengeri kígyóvá növekedő garábi vallástanitás kérdésére.

A vallástanitás nyelvének mikéntje elsősorban a szülők joga. Ha több szülő a vallástanitás eddigi nyelvét megváltoztatni óhajtaná, kívánságát az egyháztanács utján van módjában érvényesíteni. Az egyháztanács vagy elfogadja a szülők kérelmét, vagy nem. Káinon vagy Kálnó- Garábon eddig tudtommal ily kérvény a presbyterium elé nem került. Néhai jó öreg papjuk, ennek fia, a jelenlegi felügyelő, veje, az egyház mostani helyettes papja, mily örömmel hirdették volna e határozatot ki az elnöki székből. Ez azonban mind e mai napig meg nem történt s ehelyett a garábi hivek tiszteletre méltó kívánsága csak mint platonikus akarat jelent meg a nyilvánosság előtt. Körülbelül olyanformán, mikor a szabó kiteszi a szép magyar mentét, a sujtásos atillát, nadrágot, sarkantyús csizmát kirakatába, a ruhát ott látjuk, de hiányzik a csont és hús, a magyar János vagy Pista belőle.

Ilyen eddig a garábi óhajtás is.

Tessék jogerős határozattá emelni azt, hogy Kalanda János a vallást magyarul tartozik tanítani az 1906/907. tanévtől kezdődőleg. A garábi óhajtás igy nyer testet és valóságot. Hiába kunyorál a kuruc, biz azt meg nem segíti a jó Isten,' ha buzogány nincs a kezében. Én azonban azt hiszem, hogy a kálnói tanítóra nem kell buzogány. Tanított és fog ő tanítani ezentúl is hazánk édes nyelvén s amint megígérte, még imádkozni, Istent és parancsolatait ismerni is, magyarul. A mészcsapó, a vakoló ott van a kezében, kezeli úgy,

amint bírja, hiven, becsülettel. Ott ahol nemzetünk jövőjének épületét munkálják, ott van ő is. Ő a fundamentumot ássa; Y úr talán a téglákat rakja egymás fölébe. Becsüljék meg tehát egymást kölcsönösen. Ha pedig van körülöttünk oly tanító, ki e kötelességéről megfeledkezett volna, vagy titkos bejárat készítésén törné fejét a magyarságnak épületénél az ellenség javára, azt legyen szives Y úr megnevezni, hogy a Júdáscsók szájára forrasztassék s az ily gálád alak neve szégyenletes módon töröltessék a paedagogusok névsorából.

Most azonban engedje meg tisztelt Y úr, hogy önt egy percre elhagyva odaforduljak a kálnói tanítóhoz.

Említettem, hogy a tanító úr első válaszát magamévá teszem, sajnos azonban ki kell jelentenem, hogy a »ViszonváIasz«-t nem. Nem, pedig azért, mert a tanító úr Y úr ama szavaira, »béke legyen velünk« előrántotta nyári pihenőjéből a mogyorófa suhogót s ezzel vágta ki az abc-ét a támadója hátán. Ezzel akaratán kívül is ellentétbe került jelen cikkem bevezető sorainak szellemével. Vagy más szóval, rátett a béketürés igéje ellen. Minthogy azonban a jó tanító feladata a türelem nebulóival szemben, mert csak igy lehet eredményes a tanítás, arra kérem, tanítsa ki ismeretlen támadóját is »sine ira et studio« arra, hogy a lutheránus egyház autonómiája egyike nemzeti alkotmányunk legősibb és legtiszteletreméltóbb biztosítékainak. Aminek alapot Bocskay, Bethlen, Rákóczy vetettek, aminek sáncai közé hasztalan iparkodott behatolni Bach, Schmerling alkotmánytipró politikája, az t. i. a magyarhoni protestáns egyház ugyan az marad a jövőben is, ami volt. Magyar, nemzeti, szabadelvű, független. Dacolni fog az idők minden viharával. Por belepheti, sár befecskendezheti, de a legelső zápor tisztára fogja mosni, Istennek napja beragyogja, hogy ismét tündököljenek fényes tagjai. Tanítsa ki a tanító ur higgadt elmével Y urat, hogy a lutheránus egyház autonómiája nem bűnpalástoló köpenyeg, hanem az a tiszteletreméltó palást, melyet aki magára vesz, beszélhet tótul vagy németül bár, csak egy oltár előtt hajthat fejet, amely magyar, s egy kötelességet ismerhet, szolgálni Istennek, kinek szava nagy jövőt igér a magyarnak. A bot, melyet a tanító úr ütésre emelt, váljék varázspálcává kezében, mely még sok jó, szép és nemes honfierény rejtett forrását nyissa fel tanítványai előtt.

Zárjuk le a félreértés aktáit, mert hiszen a harag rossz tanácsadó.

Henriczy Béla dekanus.

Azt hisszük, ezzel a már hosszúra nyúló vitát olvasóinkra való tekintettel mindkét részről be is fejezhetjük. Szerk.

H Í REK.

Kájel Endre beiktatása. Elmúlt vasárnap nemcsak a református egyháznak volt megható szép ünnepe, de Losoncz városának is, amennyiben a boldogult jó emlékezetű lliyefalvi Vitéz Lajos ref. lelkész helyébe választott Kájel Endre, akit egyhangú szeretettel hivott meg egyháza, megtartotta beköszöntő beszédét. Ez alkalomból a ref. templom igen szép, úri közönséggel telt meg. Jelen volt Nagy Gedeon ev. ref. esperes is, aki az Úr asztalánál kifejtette, hogy melyek a papi kötelességek, amely után Kájel Endre lelkésznek átadott egy bibliát e szavakkal: »Eredj és hirdesd az Isten igéjét«. Kájel Endre lelkész fellépett erre a szószékre és Pál apostolnak a filippibeliekhez irt levele I. rész 21. verse alapján: »Mert nékem mind életemben, mind halálomban nyereségem a Krisztus«, megtartotta magas szárnyalású, szívből fakadó és szivre-ható beszédét, amely után a lelkészi beiktató aktus véget ért. A beiktatás alkalmából déli fél 1 órakor a Vigadó nagytermében bankett volt. Az ételsor a következő volt: »Karfiol leves, marhahús paradicsommártással, sült csirke, almás lepény, sajt, fekete kávé, bor, ásványvíz.« A banketten mintegy 100 ember vett részt s igen kellemes benyomást tett az, hogy a polgári leányiskola tanári kara testületileg szintén megjelent, ami nagyban emelte az ebéd fényét és kedélyességét. Talán ez volt az első bankett Losonczon, amelyen nők is részt vettek. A pohárköszöntők hosszú sorozatát Sörös Béla ref. lelkész kezdte meg, aki paptársára ürítette poharát. Kájel Endre válaszolt erre és éltette az esperest, Nagy Gedeont. Nagy Gedeon éltette Wagner Sándort, a polgármestert. Wagner Sándor Kájel családjára ürítette poharát (ugyanis jelen