Losonczi Ujság, 1906 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1906-01-04 / 2. szám

Deficit nincsen. És ez a tudat parancsolólag int, hogy a megkezdett útról nem szabad letérnünk. Az irány megvan, haladjunk tovább. Legyünk kurucok, kiknek jellemvonása a férfiasság, kitartás és önbizalom a nemzeti eszme ápolásában és diadalában. Legyünk magyarok, akik szeretik hazájukat s ne piszkolódjunk labanc módjára önfészkünkbe. Legyünk hazafiak, ne szóval (amint ezt igen sokan teszik!), de tettel áldozatkészséggel. S legyünk jó polgárok, akik egymást szeretjük és nemes törekvéseinkben egymásnak segítő kezet nyújtunk. S ha ily erős, rozsdamentes láncszemek kapcsolnak össze bennünket, ki bir velünk? Ez legyen az uj évben jeligénk! Ne rettegjünk! A magyarok Istene velünk tart!

Botond.

Válasz Békés urnák.

Ismét őszinteséggel vezeti be Békés úr válaszát, — legyünk tehát őszinték! Megvalljuk mi is, hogy inkább szerettünk volna Titán Lacival szemben állani, mint Békéssel. Hogy ő Simával jobban szeretne szemben állani, mint Darabossal, ez lehetetlen kívánság, mert a legjobb akarattal sem teljesíthetjük. Sima egykor a »Szentesi Lapok« szerkesztője volt, s hogy jelenleg hol leledzik, nem tudjuk, legyen tehát Békés sorsával megelégedve. Eltekintve azonban mindezektől, igyekezni fogunk mi is a lehető legbékésebben motiválni.

Higyje el Békés úr, hogy nincs ördöge Darabosnak azért, hogy kitalálta, miért Írták Békésék a »Pro domo -t. Nem kellett ehhez ördögi mesterség, mert ezt a »Pro domo« maga is, mindjárt az elején nagy óvatosan körülírja, s mi csak egyszerűen annak valódi értelmét constatáltuk.

Abban igaza van Békésnek, nem találtam ki, melyik politikai párthoz tartozik lapjuk, de hogy ha ezt az említett cikkből vagy Békés válaszából kitaláltam volna, akkor igazán ördögömnek kellett volna lenni.

A »Pro domo« cikk Írója emleget valami korteskedést, amidőn eklektikus Békésék lapját 13 előfizető odahagyta. Ha jól tudom, abban az időben nem azt az elvet vallották Békésék a diadalmas függetlenségi eszmék harcosaival szemben, hogy »mindenki véleményét tiszteletben tartjuk«.

Ez az oka annak, hogy Békésék lapjának politikai irányát nem tudtam kitalálni, dacára annak, hogy Békés úr azt hiszi, hogy nekem ördögöm van.

Békésék eszméje tehát új, ennek pártot kell szervezni, amely semmit sem tart lehetetlennek, pedig mennyi a lehetetlenség!

Abban is igaza van Békés urnák, hogy a koalícióban sok párt van, de talán csak azt is

igaznak tartja, hogy ez a koalíció a feliratban egységes programmot és elveket állapított meg, s ez a programm teljesen független az összes magyarországi pártokétól.

Az ilyen eklektikus politikát csakis a papir türelmességére lehet alapítani.

A tót közmondásra vonatkozó előbb kifejezett nézeteinkkel azt hiszem, Békés úr meg van elégedve.

II.

Darabos.

A »Losoncz és Vidéke« újévi számában olvassuk, amint következik: »Lapunk politikai irányú ugyan, de nem tartozik ez idő szerint egyik párthoz sem, vagy ha úgy tetszik mindegyikhez. Mert mi a pártokon kívül vagy felül állván, mint eklektikusok minden pártból kiválogatjuk a javát, vagyis azt, amit — véleményünk szerint — hazánkra nézve hasznosnak, üdvösnek és nem veszélyesnek találunk, mert vidéki lap nézetünk szerint országos politikát úgy sem űzhet.« Egy programmot ad ezen kijelentésével a L. és V., lássuk, csak mennyiben tartotta és tartja azt be. Mondja, hogy politikai lap ugyan, de ez idő szerint nem tartozik egy párthoz sem. Ezt a tételt azzal igazolja, hogy politikai kérdésekkel egyáltalán nem foglalkozik. Nem tudjuk, szerencsés-e hasonlatunk, ha ezen vallomásra azt mondjuk, hogy eszerint lehet valaki kereskedő anélkül, hogy kereskedelmi ügyletekkel egyáltalán foglalkoznék, tudós, hogy valaha valamit produkálna. Mert lehetséges, hogy az a kereskedő, vagy az a tudós jól érti a dolgát, de hogyan vesz róluk tudomást a külvilág, ha nem tevékenykednek soha. Hogy tudja meg a L. és V.-éről a közönség, hogy politikai lap, ha politikával sohasem foglalkozik, legfeljebb csak akkor, midőn politikai jogokkal biró polgárokat csőcseléknek nevez. Eklektikus az iránya. Hm ! Eszerint az összes magyar parlamenti pártok programmjában egy jottányi sincs, amit laptársunk hazánkra nézve hasznosnak, üdvösnek és nem veszélyesnek tart. Nagyon szigorú ez a kritika és szerénytelen is egy kissé. Tehát Kossuth, Apponyi, Bánffy, Tisza, gróf Zichy, Vázsonyi és a többi kimagasló parlamenti vezérférfiak vezetése alatt álló pártok törekvésében nem találhatni semmit, melyet hirdetni, s melynek híveket szerezni érdemes, hasznos és üdvös volna? Hát mi nem állunk ilyen magasban, nincs is ily »biztos« ítéletünk, hanem oda állunk a nemzeti eszme diadaláért küzdők sorába, és nem kritizáljuk, vájjon helyes-e az, amiért e nemzet már évszázadok óta küzd, mert helyesnek és üdvösnek ítélte, s amely eszmék szolgálatában állanak a fentemlitett kiváló férfiak.

Azt mondja Békés úr conclusióként, hogy »vidéki lap országos politikát úgy sem űzhet«. Ez a tétel sem áll. Befolyást, igaz, nem gyakorolhat az országos politikára, de igenis a megtörtént események horderejét taglalhatja a választókerület és olvasó közönsége szempontjából. Hiszen legtöbbször a napilapok sem tesznek mást. A napi- és hetilapoknak nem az a feladata, hogy

közönséget neveljenek, hanem az, hogy a közönség szükségleteihez, gondolkozásához simuljanak. Elég példáját láttuk már annak, hogy valamely lapot irányváltoztatásakor régi olvasó közönsége odahagyta. És ez helyes is.

Versenytársnak is nevezi e lapot a L. és V. Ebben is téved. A legtöbb vidéki lap üzleti alapon indul meg, nem akarván többet, mint az események tükrét bemutatni, és — ha képes rá és van bátorsága — a közönség érdekeit szolgálni, és ezáltal minél több előfizetőt szerezni a lapvállalat jövedelmezősége szempontjából. Ezen lap alapításával azonban nem ezen haszoncél volt az irányadó, hanem az, hogy ezen lapra úgy politikai, mint városi és megyei életünk szempontjából szükség volt, hogy azt meg kellett teremteni, s a közönség érdekében áldozatok árán is fentartani. Megyei és városi életünk tükrét képezik ugyan a már hosszabb-rövidebb idő óta fennálló lapvállalatok, de az ezek által bemutatott kép sokszor homályos, nem tárják fel őszintén a bajokat, nem gyakorolnak erélyes ellenőrzést s tartózkodnak az esetleges lesújtó kritizálástól.

A mi programmunk pedig ez, még pedig »amennyire képesek vagyunk rá« irodalmi formák között, s nem pedig a konkurrálás.

Egyébként béke velünk.

Állapotaink.

Frad.

Engedelmet kérek, legyünk igazságosak! Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kissé mulasztás volt, ha ez a mi lapunk azonnal első számaiban helybeli közdolgaink tárgyában is nem foglalta el azon álláspontot, melyet függetlenségi s általában véve a városi közügyekben is ellenzéki pártunk tagjainak nagy többsége várva-várt! Hát mi is voltaképen ez az álláspont? Ez — amint én ismerem e pártot s amint az ügyet magam is képzelem — a kritika és pedig a becsületes, igazságos kritika álláspontja! Jól meg méltóztassanak érteni a dolgot! Nekünk nem is szabad s nem is akarunk személyeskedni! Feleslegesen semmi esetre sem! Mert azért, kedves polgártársam, azt sem téveszd szem elől, hogy nagyon gyakran a személyt nem igen lehet elválasztani az ügytől s igen gyakran, ha az ügy érdekében igazat mondasz, az érdekeltnek a szemét szúrod ki. Bocsánatot a hasonlatért, de nem mindig lehet a nadrágot az emberi testtől elválasztva kiporolni. Ki van zárva pl. hogy amikor a belügyi ügyvivőnket legazemberezik, hogy akkor Kristóffy József privát erkölcsi integritása ép maradjon. A fődolog, amire törekedni akarunk és fogunk, az, hogy lapunk a személyeskedés terén, vagy közjelenségeink kritizálása, bírálása terén soha sem fog az ú. n. revolver-lapok színvonalára sülyedni! De az igazságos, becsületes kritikát helyi dolgainkban is gyakorolni fogjuk, mert azt gyakorolni helyi közviszonyaink egyene-Katica nevetett. E közben a patakhoz értek, mely fölé a hársfa nyújtotta ki lombos árnyait. Alatta fehér pad volt, bizonyára sokat szokott itt valaki időzni! Aki szeret ábrándozni, itt kedvére ábrándozhatik. A csobogó habok segítenek neki, titkos suttogásukkal s édes, lágy fuvalmaikkal, kis halak vetik fel magukat a vízből s csillognak a napnak egy átszürődött sugarában. Katica arca elborúlt, amikor ideértek.

— Üljünk le Árpád, úgy szeretek itt lenni. Egész délutánokat töltök itt senkitől nem háborgatva, senkitől nem zavarva. Higyje el, jól esik nekem a magány s vannak óráim, amikor kerülöm az embereket. Magam sem tudom, hogy mi bánt, de szivem-lelkem sivár, üres. Képzeletemben messzire elbarangolok, járatlan utakon járok, ismeretlen világban vagyok, amelynek embereit nem szabad ismernem. És ez az én kárhozatom. Ha vig vagyok, lelkem sir, ha körülrajonganak, szivem szinültig megtelik bánattal és én kimondhatatlanul szenvedek. Nem ebbe a világba való vagyok. Ne vegye tőlem öntelt dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy tudatában vagyok szépségemnek, s hogy gazdagságom képes minden kívánságomat kielégíteni.

De volnék inkább rút, mindenkitől került múmia, volnék koldus, aki a szánalom filléreiből tengeti nyomorult életét. Volnék száműzött eretnek, aki a végtelen pusztákon barangol emberektől kerülve és kitagadva, ... ej! volnék bármi, csak szabad ura volnék önmagámnak és birtokosa akaratomnak. . . . Akkor boldog volnék, akkor tudnám az életet becsülni!

Itt elhallgatott s fejét tenyerébe hajtva, szemei könnyel teltek meg. Arca az izgatottságtól kigyulladt s piros volt, mint a pünkösdi rózsa s ajka idegesen rángatódzott. Árpád meghökkenve nézte a leányt, alig jött szó ajkára.

Félt tőle és bámúlta . . . Hol tanulta ez a leány az ilyen beszédet?

Olyan beszéd volt ez Katica — szólt végre bámulatát leküzdve, — amelyet én nem értek. Annyi bánat, annyi szomorúság rejlik szavaiban, oly nagymérvű világ- és embergyűlölet nyilatkozik meg beszédében, hogy engem bámulatba ejt.

Katica idegesen emelte fel a fejét.

— Igaza van, nem is értheti. Kár is volt beszélnem. Meggondolatlanság volt tőlem. De nem bírtam parancsolni magamnak, lelkem forrongását nem bírtam lecsöndesiteni. Keblemben, mint a tűzhányó lávája kavargóit valami s amint látja, kitört; gyenge voltam, utat kellett engednem kitörésének. Bocsásson meg, hogy ilyen beszéddel megszomoritottam.

— Beszéde, szivének mély érzelmeiről tanúskodik, Katica, maga nagyon sokat tanúit és tapasztalt, mióta nem láttam. Mikor még lepkét kergettünk, itt a virágbokrok között s amikor esküvősdit játszottunk. De tudja . . . szüléink már akkor megkötötték frigyünket s én azóta magát menyasszonyomnak tekintem.

A leány izgatottan ragadta meg Árpád kezét s közelebb húzódott hozzá a pádon, miközben ajka bánatos kérésre fakadt:

— Ne folytassa tovább, Árpád ... ne folytassa. .. Tudom mit akar mondani, de nagyon kínozna beszédével. Beszéljünk nyíltan, őszintén mint jó barátokhoz illik. Árpád! én nem lehetek a maga felesége . .. mert.. . mert . .. mást szeretek. . . De talán az övé sem leszek.. .

Árpád hevesen, indulatosan ugrott fel e szavakra.

— Nem igaz, Katica . .. maga szeret engem és a feleségem lesz! Csak játszik velem, hog> megtréfáljon .. . Mondja, hogy úgy van és ne tegyen engem őrjöngővé . .. Hiszen, ha sohasem szerettem volna, most az őrülésig kellene mennem e szavak hallatára! ..

— Mondjon le rólam, Árpád — szólt a leány rezignáltan — mi úgy sem lehetünk egymáséi ! . . . Szeretem magát, de a felesége nem leszek. Megcsalni, kijátszani nem akarom. ..

Árpád megilletődve bámult maga elé s nem talált szavakat védelmére.

— De szüléink ígérete ... — szólt végre félénken. — Ne feledje el Katica, hogy szüléink már gyermekkorunkban eljegyeztek bennünket s bűn volna az atyák egyezményét átvágni.

— Nem az érdek, nem is az érzéki vágy és szenvedély visz erre engem, hanem az önzetlen tiszta szerelem. Amilyen csak egy leány szivében születhetik. Egy zsidó az, aki iránt szivem szerelemre dobbant s magának ki kellene térnie az útból. Tudom, hogy kitagadnak, megátkoznak s őrültnek mondanak tettemért ... de nem bánom. Képes vagyok szerelmemért mindent feláldozni. De ha maga önként visszalép, vagy okot ad rá,