Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 1. szám - LEVÉLTÁR-TÖRTÉNET - Tóth Péter - Kis József: Miskolc - Kaposvár - Miskolc : interjú Tóth Péterrel
50 Levéltári Szemle 72. évf . lenni neki. Az biztos, hogy egy kemény időszak volt. Mi magunk nem mehettünk be a raktárba. A takarítónő hozta ki azokat az iratokat, amikre szükségünk volt, tehát tényleg sajátos elgondolásai voltak a szakmáról. Ugyanakkor nagyon érdekes ember volt. Amikor a legvégén, a nyugdíj előtt már nem nagyon tudott mit kezdeni magával, akkor rendszeresen eljött velünk iratkezelést és irattárakat ellenőrizni. Azt hiszem, jobban féltek tőlünk, mint a KÖJÁL-tól akkoriban. Falusi iskolák irattárait, iratkezelési szabályzatait, meg ezek betartását kellett ellenőrizni. Máig emlékszem arra, hogy Román János autózás közepette egy kicsit közvetlenebbé vált irányunkba, különösen, ha olyan helyeken jártunk Zemplénben vagy Dél-Abaújban, amiket szeretett, és ilyenkor rengeteget anekdotázott. Tényleg érdekes ember volt. De miután nyugdíjba ment és megérkezett az utódja, Csorba Csaba, akkor nagyon megnyílt a világ előttünk. 1981 augusztusában, a Honismereti Akadémia szolnoki rendezvényén láttam először olyan levéltárost, aki nem miskolci vagy újhelyi munkatársam volt. Nem is akárkit: Kapiller Imrét, aki Zalaegerszegen dolgozott. Nagyon jó barátom lett később. Egyébként ő is a bencésekhez, csak a győri bencésekhez járt és pár évvel később, mint én. Itt kell megemlíteni azt, hogy ebben az időben a Heves Megyei Levéltár igazgatója Kovács Béla volt, egy rendkívül agilis ember. Ő Román Jánossal ellentétben nem azokat gyűjtötte maga köré, akik fölött rendelkezni tudott, hanem azokat, akiket tehetségnek tartott. Így ebben az időben a Heves Megyei Levéltárban dolgozott Bán Péter, Varga Laci, vagy Havasi Péter, később Csiffáry Gergő. Béla ezeket az embereket gyűjtötte maga mellé, mert ő tényleg akart valamit csinálni. A hevesi levéltárból egy valódi műhelyt alakított ki, amellyel, mint szomszéd várral 1981-ben kerültünk szoros kapcsolatba. Akkor építtettük be az egyik raktárt dexion-salgó állványokkal és Kovács Béla volt az, aki akkoriban szokatlan módon még egy vállalkozást is létrehozott, nem a maga, hanem a munkatársai számára ilyen feladatok elvégzésére és őket bízta meg a levéltárunk a dexionállványzatnak az összeállításával. Ez még a megyeházán lévő épületben volt. Akkor még volt ott egy vendégszoba, ahol aludtak napokon keresztül. Én először csak lementem nézelődni, aztán segítettem nekik, később már haza is alig mentem, és másnap reggel már ott voltam újra segíteni. Akkor kezdődött velük az a barátság, ami tényleg sokáig, a mai napig is kitart (remélem, ők is így érezték, így érzik). Tényleg nagy és inspiráló élmény volt ez, a levéltárosi munkában is. Bán Péter akkoriban dolgozott a dézsmajegyzékek kiadásán és kézenfekvő volt, hogy ha ők csinálják, akkor én is. Ez a levéltár egy olyan szakma, hogy ha ketten csinálják ugyanazt, akkor az nem kétszer, hanem sokkal több, mert más nézőpontokat is bevisz a munkába. A mai napig megvannak itt, a levéltárban, valamelyik raktárban az általam átírt dézsmajegyzékek, bár kiadvány nem lett belőlük. Amikor végeztem egy füzettel, akkor egy telefon elég volt és jöttek át hárman is Egerből, hogy összeolvassuk az eredetit, meg az általam készített átiratot. Nagyon jó munkakapcsolat volt ez, azt hiszem ekkor, és nekik köszönhetően lettem valóban levéltáros. És itt kell elmondanom, hogy soha nem tanultam iratolvasást, magamat képeztem otthon, a konyhaasztal mellett ülve késő éjszakákig úgy, hogy az eredeti oklevelek fotóit vetettem össze az átírásukkal. Kis József
