Levéltári Szemle, 72. (2022)
Levéltári Szemle, 72. (2022) 3. szám - Haraszti Viktor: A selejtezés jogi szabályozása Magyarországon a szokásjogtól a szabályrendeletekig
25 2022/3. ▪ 5 – 34. Valójában a korszak minden iratselejtezését hátráltatta a szabályozatlanság és az iratértékelés lehetőségének hiánya, hiszen az irattárban lévő, még át nem adott iratanyag esetében a levéltárosnak nem sok beleszólást engedtek a megőrzés-selejtezés-megsemmisítés tárgykörébe. A levéltárba került iratoknak történeti értékük mellett jogbiztosító értékük erősebb volt, így a selejtezés mindenkor nagy elővigyázatosságot kívánt. Toldy László az egységes álláspont kialakítására szakmai összefogást keresett, ezért Óváry Lipót országos főlevéltárnokot kérte fel, hogy az 1903-ban Rómában tartandó harmadik történelmi kongresszuson a levéltári selejtezés témakörét, mint osztályelnök, vesse fel. A kongresszus belátva az ügy fontosságát, el is határozta, hogy a kérdést a legközelebb megtartandó berlini nemzetközi történelmi kongresszus napirendjére felveszi, ez azonban végül elmaradt. A szabályrendelet alapján a vármegyékben végzett selejtezések lebonyolítását általában nem szakemberek végezték, hanem más területről odavezényelt, alkalmi munkaerők. Szabó István95 1931-ben így írt erről: „az elmúlt években az egyik törvényhatósági levéltárban egy nyugalmazott rendőrtisztviselő végezte a selejtezést, egy másik törvényhatóság levéltárában pedig a számvevőségi iratok selejtezését az elmúlt hónapokban egy nyugalmazott tanár, egy nyugalmazott százados, egy közgazdasági egyetemet végzett s egy teológiai képzettségű egyén végezte.” 96 Fejér vármegye levéltárában 1929-ben Schneider Miklós97 levéltáros mellett egy ügy védet alkalmaztak kisegítő munkaerőként, s bár utólag nehéz rekonstruálni, milyen elvek mentén végezték a selejtezést, ez esetben a történelem-földrajz végzettségű levéltáros és jogi végzettségű segítője „valamelyes garanciát jelenthet arra nézve, hogy történeti értékű iratokat nem selejteztek ki.” 98 A városok esetében a selejtezést a városi tanács rendelte el, általában a levéltári szempontok figyelembevétele nélkül, csupán az iratok keletkezési idejét véve alapul. Egerben a városi tanács 13168/1923. évi határozatával 5–10–32 éves időhatárokat állapítottak meg, Esztergomban a levéltárnok polgármesteri rendeletre ugyan, de saját elképzelései alapján az 1788–1800 között keletkezett iratok felét kiselejtezte. Mosonmagyaróváron szóbeli polgármesteri utasításra történt selejtezés. Nagykanizsán a város egy ügyvédet bízott meg az 1867–1882 között keletkezett iratok selejtezésével, amelynek mértékére jellemző, hogy az 1867-ben keletkezett 2210 ügyiratból mindössze hármat tartott megőrzésre érdemesnek. Következmények nélkül megtörténhetett olyan eset is, amit már iratpusztításnak lehet nevezni. Zalaegerszegen 1930-ban az 1870–1911 között keletkezett iratokat helyhiány miatt egyszerűen elégették, Nyíregyházán 1941-ben – az irattáros távollétében – mintegy 100 mázsa iratot válogatás nélkül eladtak és a példák tovább sorolhatók. 99 95 Szabó István (1898–1969) 1928-tól 1943-ig a Magyar Országos Levéltár tisztviselőjeként dolgozott, 1936 és 1941 között a Levéltári Közlemények szerkesztője volt. 96 Szabó, 1931: 180. 97 Schneider Miklós (1897–1945) tanár, levéltáros. 1928-tól Fejér vármegye, 1937-től 1945-ig Vas vármegye főlevéltárosa. Helytörténettel és nemesi családtörténettel foglalkozott. 98 Schneider, 1980: 190. 99 Ld. Balázs, 1988: 35–36. A selejtezés jogi szabályozása Magyarországon
