Levéltári Szemle, 71. (2021)
Levéltári Szemle, 71. (2021) 2. szám - Műhelymunkák - Nagy Ágnes: A magánélet dokumentációs univerzuma Elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok a magániratgyűjtés terepén
61 2021/2. ▪ 56 – 81. rajzi-antropológiai, vagy muzeológusi értelemben vett terepmunkát is végez, még ha ennek eszköztára nincs is kidolgozva, mert nem képezi részét a levéltár mint intézmény tudományos hagyományának. Ennek ellenére bátran kijelenthetjük, hogy e sajátos terepen való működéshez általában vett társadalomtudományos tudatosságra és önreflexióra van szükség, amin belül éppúgy gondolhatunk kulturális antropológiai vagy társadalomtörténeti, mint akár pszichológiai felkészültségre is. Sőt maga a feldolgozás is – állandó kölcsönhatásban a gyűjtés önreflexív tevékenységével – kikerülhetetlenül követeli meg a társadalomtudományos látásmódot. Ennek során ugyanis egyszerre kell számot vetni az egyes irathagyatékok egyedi létrejöttével és összetételével, valamint a magánirat-hagyatékok általában vett keletkezésének és megőrződésének kulturális-társadalmi gyakorlatával. Nem elegendő az egyes irathagyatékokat feltáró rendezés, jegyzékkészítés és fondleírás, benne az adott család történetével és a fond egyedi tartalmának ismertetésével, hanem az irategyüttesek összessége alapján fel kell térképezni azokat a hétköznapi írásbeliségben, az egyéni és családi identitásteremtésben és múltőrzésben működő dokumentációs és memorializációs formákat, illetve gyakorlatot, amelyek a személyi és családi irategyüttesek általunk megismert jellegzetességeit és variánsait formálják. A családi irathagyatékokat organikusan létrejöt t egységeknek tekintve – mint amelye ket a maguk egészében genetikusan kialakult belső összefüggések hálóznak be –, 22 keletkezésük, nemzedékeken átívelő használatuk és továbbörökítésük feltárása a társadalmi szokások, gyakorlat és ezek mentális kereteinek ismeretét feltételezi. Levéltári szempontból mindez két különböző időszakban született és különbözőképpen beágyazódott levéltári alapelv követését jelenti. Egyfelől az irategyütteseket szerves egységként kezelő proveniencia régebbi elvét, másfelől a dokumentációs formákat és rendszereket társadalmi kontextusukban, társadalmi gyakorlatként értelmező, de csak korlátozottan érvényesülő posztmodern levéltárfelfogást, azt a hétköznapi magánszférára is kiterjesztve. Ezek alapján azoknak a mentális eszköztáraknak és magatartásformáknak a feltérképezését kell elvégezni, amelyek a magánélet szférájában az egyéni és családi irattermelést és iratmegőrzést mint az identitást és a személyes múlthoz való viszonyt hordozó gyakorlatot létrehozzák. Ez az a szemléleti keret, amelybe a gyűjtés, a rendezés és a fondleírás során követett, illetve követni szándékozott eljárásunk illeszkedik. 23 ciók és történetek feljegyzése lehet a módja, hanem akár az adott lakás fényképes dokumentálása is, ami különösen sokatmondó lehet olyan esetekben, ahol a család már régóta lakja a lakást. Túl azon, hogy egy ilyen típusú dokumentáció már kialakult bizalmat feltételez, fogós kérdés az is, vajon miként rögzítheti, öntheti szavakba a terepen szerzett személyes benyomásait a levéltáros úgy, hogy azok társadalomtudományos értelmezésre is alkalmasak legyenek. 22 Bakács, 1960: 160. és 162. Bakács István is kiemeli, hogy a családi iratok egy része generációk használatában és örökítésében éli jellegzetes életét, lásd: Bakács, 1960: 164. 23 E feltáró munkánk első lépéseihez lásd: Horváth, 2019; Nagy, 2019. A magánélet dokumentációs univerzuma
