Levéltári Szemle, 69. (2019)
Levéltári Szemle, 69. (2019) 3. szám - Mérleg - Folyamatosság és változás. Egyházszervezet és hitélet a veszprémi püspökség területén a 16–17. században. (Siptár Dániel)
92 Levéltári Szemle 69. évf . A gyakorlatban ezek felekezetektől kvázi független állami/területi hivatalok, az ekkoriban kiszélesedő, terjedő, sőt nagyon kis mértékben, de magyarosodó írásbeliség fő intézményei voltak, épp ezért élhették túl a hitújítás korát, vagyis a 16. század végéig a folytonosságot képviselték. Romhányi Beatrix még eggyel tovább lép lefelé, amikor a veszprémi egyházmegye szerzetességének 16. századi sorsát vázolja. Elsősorban a század elején fennálló helyzetre koncentrál, a leépülés folyamatára csak vázlatosan térve ki. Legfőbb megállapítása: a század elején a szerzetesség nem volt válságban, az itteni pusztulás elsősorban az oszmán hódítás és nem a reformáció terjedésének eredménye. Ez utóbbira rímel Pátkai Ádám alább sorra kerülő tanulmánya. Vida Beáta a szerzetesrendek visszaszorulásának egy speciális esettanulmányát nyújtja a szerzetesi birtokok elenyészésének bemutatásával a zirci apátság példáján. Hosszú bevezetője a ciszterci rend esetében nem igazolja Romhányi fenti tételét. Különösen izgalmas a zirci apátság helyszínének sorsáról szóló, a régészet eredményeit a történészek felé közvetítő szakasz, amely ugyanakkor új levéltári forrásokat is megszólaltat. Kanász Viktor írásának más a nézőpontja, mint a többi tanulmánynak: a kötet tematikáját egyetlen településre, Kanizsára koncentrálva egészében törekszik bemutatni, nem pedig egy résztémát a püspökség teljes területére vonatkoztatva. A saját tanulmányán belül is ívet húz a kezdeti állapottól a vár 1600. évben bekövetkezett oszmán fennhatóság alá kerüléséig. Alapossága és naprakész szakirodalmi tájékozottsága mellett tehát pozitívum, hogy a középkori vallási infrastruktúra helyzetének vizsgálatát is bevonja a kutatásba, mivel a témára vonatkozó szakirodalom eddig jellemzően a protestantizmus terjedésére koncentrált. Kimutatja, hogy a korábban fennálló intézményrendszer és a kialakuló új felekezeti szerkezet összefüggött, a kettő között bizonyos tekintetben folytonosság állt fenn. A tanulmány jól érzékelteti a felekezetképződés elhúzódó jellegét, amelynek során az egyes táborok csak fokozatosan váltak szét, így az azok közötti éles különbségtétel a 16. század jelentős részében még lehetetlen, illetve értelmetlen. A reformációnak ezáltal mint „új hitértelmezésnek” a történetét a helyi társadaloméval összefüggésben vizsgálva és új forrást is megszólaltatva rámutat, hogy a „felekezetváltás” itt nem a svájci vagy a felvidéki városokéhoz hasonló fordulattal történt, sőt földesúri reformációról sem beszélhetünk, ahogy az újhitű – evangélikusnak vagy reformátusnak tehát még nemigen nevezhető – felekezet eltűnése sem egyfajta „ellenreformáció” eredménye volt Kanizsán az évszázad végén. A hat tanulmányt felsorakoztató második, a protestantizmus intézményesüléséről szóló szakaszt teljesen érthető módon Csepregi Zoltán nyitja egy hatalmas adatbázis-építő munka igényes áttekintésével, módszertani ismertetésével (ELEM: Evangélikus Lelkészek Magyarországon). A vállalkozást nem tisztem e keretek között bemutatni, a kötet szempontjából azonban különösen fontos, hogy a szerző MÉRLEG
