Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 4. szám - Forrás és Érték - Hamerli Petra – Somorjai Ádám OSB: Lorenzo Schioppa első magyarországi nuncius a protestánsokról 1920–1924
Lorenzo Schioppa elsőmagyarországi nuncius a protestánsokról 1920–1924 47 egyértelműen vallási rendelkezésnek tekinthető. Mindezt Schioppa kifejtette több püspöknek is a konferencia előtt, amely a nuncius javaslatát is hivatott volt tárgyalni, de – mint írja – sajnálatos módon ezeken a konferenciákon a püspökök a hercegprímás akaratának engedelmeskedtek, aki kész döntésekkel állt elő, így a püspöki karnak nem maradt más választása, mint jóváhagyni az elhangzottakat, amint azt ők maguk bevallották a diplomatának. A nuncius szerint ez magyarázatul szolgált arra, hogy míg másutt a püspöki konferenciák hosszas előkészítést igényeltek és hetekig is elhúzódtak, addig Magyarországon ez az esemény csupán 1–2 napot vett igénybe, az ülések időtartama pedig csupán 2–3 óra. Schioppa szerint Csernoch válasza kettős értelmet hordozott. Egyfelől tükrözte, hogy a magyar katolikus egyház továbbra is azt a hozzáállást követte, hogy hagyni kell a történéseket a maguk medrében folyni, ami már sokszor okozott kárt az ország vallási életében. Ezt az elvet a konfliktusvállalástól való félelem magyarázta, és az a szándék, hogy a püspöki kar ne kerüljön összetűzésbe a kormánnyal, amelytől a főpapság a fizetését kapta. Másfelől – és a nuncius ezt tartotta a fő indoknak – a levél az egyházi javadalmak esetleges csökkenése miatti aggodalmat sugallta, amelyet a magyar katolikus főpásztorok a vatikáni diplomata meglátása szerint a hívek lelki és vallási életének érdeke elé helyeztek. Máskülönben – folytatta Gasparrinak szóló fejtegetését Schioppa – a hercegprímás nem írta volna azt, hogy a magyar egyháznak így is jelentős problémákkal kell szembenéznie. Végül a nuncius Csernoch ellenjavaslatát illetően – miszerint az ügy további, nagygyűléseken való megbeszéléseket igényel a püspöki kar részéről – leszögezte, hogy az nem irányul másra, mint a probléma eltussolására. Azt ugyanis mindenki tudta, hogy ezek a nagygyűlések mennyit értek a gyakorlatban: nem került sor valódi szavazásra, csak hangzatos, tapsvihart kiváltó szónoklatokra, amelyek nemhogy gyakorlati hasznot nem hoztak, de sok esetben még ártottak is. Erre példának a nuncius Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök egyik nem sokkal korábban elhangzott beszédét említette, amelyben a püspök olyan szégyentelen igazságérzettel beszélt a szokások hanyatlásáról, hogy még a falak is belepirultak, pedig apácák és szerzetesek is nagy számban jelen voltak. Jelentése végén a nuncius elnézést kért annak terjedelme miatt, és arra kérte Gasparrit, hogy tájékoztassa őt, vajon helyesen cselekedett-e, vagy maradt-e még teendője a kérdéssel kapcsolatban. Összegzés Közlésünkben a pápai nuncius 1920–1924 között Rómába továbbított mintegy háromezer jelentéséből válogattunk, amelyek a hazai protestantizmussal kapcsolatos lényeges tudnivalókat foglalják össze, katolikus szempontból. Ebből kiviláglott, hogy noha a protestantizmus hívei létszámukat tekintve jóval kevesebben voltak, mint a katolikusok, de szervezettségük és képzettségük folytán a politikai és a kulturális életben jelentősebb befolyásra tettek szert. Ez a tendencia csak erősödött az országhatárok összezsugorodása után, amikor mind a katolikusok, mind a protestánsok létszámaránya megnövekedett – hiszen az ortodox és görögkatolikus
