Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. szám - Műhelymunkák - Honvári János: Győri sztahanovisták. Horváth Ede útja a hatalomhoz
Honvári János 76 ször éppen a politika szándékait valósította meg. A szocialista rendszer – különösen Rákosi idejében – inkább tekinthető a pártállam munkások fölött gyakorolt diktatúrá- jának, mint proletárdiktatúrának. Amikor Horváth Ede a Szerszámgépgyárban, illetve később a vagongyárban kemény kézzel rendet teremtett és minden eszközzel biztosí- totta a munkafegyelmet, nem tett mást, mint amire az MDP főtitkára utasította a munkásigazgatókat. 89 Nem volt ez másképpen a Kádár-rendszer idején sem. Horváth Ede az 1960-as években több alkalommal bocsátott el felesleges (vagy annak ítélt) embereket az általa vezetett gyárakból. Tulajdonképpen ebben az esetben is az MSZMP KB határozatát hajtotta végre, amely az 1960-as évek első felében a magyar gazdaságban kialakult tartós egyensúlytalanság miatt komoly restrikciós intézkedésekre, normaszigorításra, alapvető fogyasztási cikkek fogyasztói árának jelentős emelésére és más egyéb szigorításra kényszerült, amelyben megengedett eszköznek számított a felesleges munkaerő vállalattól történő elbocsátása is. Ami pedig az állami forrásokhoz való hozzájutást illeti, tény, hogy a vagongyár (és a többi „zöld” és „vörös” báró, Burgert Róbert, Szabó István, Horváth Ede és mások) tényleg jelentős (és az új gazdasági mechanizmus bevezetéséig vissza nem térítendő) állami forrásokhoz jutottak. De ezek a kiemelt „bárók” jó érzékkel arra törekedtek, hogy országos fejlesztési programokhoz kapcsolódjanak, amely szinte automatikusan nagyobb központi forráshoz való jutással kecsegtetett. Másrészt, ha ezek a vezetők az első támogatási összegekkel abszolút rosszul sáfárkodtak volna, akkor nem valószínű, hogy újabb forrásokhoz jutnak. A szocialista rendszer ismert korlátjai között bebizonyították, hogy lehet „gúzsba kötve” is táncolni. Olyan eredményeket mutattak fel, amely biztosította a forrásokhoz és az egyéni elbírálásokhoz való hozzáférést. (Nem beszélve arról, hogy 1968 után a fejlesztési források legnagyobb része már kamatostul visszafizetendő hitel, és nem ingyenes állami juttatás volt.) Arra nézve, hogy Horváth Ede miért jutott – már a direkt típusú irányítási rendszerben is – több lehetőséghez, mint a konkurencia, egyetlen jellemző példát említek. A vagongyár területére beékelődött, de önálló üzemként működő Hajtóműgyár kitelepítése az 1950-es évek végétől állandóan napirenden volt. Így akartak ugyanis helyet felszabadítani a vagongyári motorvonatok gyártásához, amihez abban az időben nagy reményeket fűztek. Különféle tervek születtek, amelyek közül az egyik a repülőtéren működő csavargyár áthelyezésével felszabaduló üzem területére akarta a hajtóműgyárat telepíteni. Azt prognosztizálták, hogy ehhez három évre és 180 millió Ft beruházási költségre lesz szükség. Ekkor jelentkezett Horváth Ede, aki azt ígérte a kohó- és gépipari miniszternek, hogy három hónap alatt egyetlen fillér beruházási költség nélkül, a Szerszámgépgyárban meglévő csarnokba telepíti át a hajtóműgyárat úgy, hogy az egyes géprendszerek 16 óra alatt a régi helyükről átkerülnek az újba és termelni fognak. Rá- 89 Kovács István nagybudapesti párttitkár 1949. augusztus 31-én arra szólította fel a gazdasági vezetőket, hogy „bátran és gátlás nélkül lépjenek fel minden olyan jelenség ellen, amely sérti a termelés érdekeit”. Rákosi ugyanezen a tanácskozáson azért bírálta a munkapadok mellől kiemelt munkásigazgatókat, mert egy részük „volt munkatársaival szemben nem tud eléggé fegyelmet tartani. Nincs szíve, vagy bátorsága, hogy a szocializmus építése érdekében feltétlenül szükséges fegyelmet kemény kézzel megteremtse.” Rákosi felszólította őket, hogy „vezessenek, tartsanak fegyelmet, a szocializmus érdekében ne tűrjék a lapulást, a könnyelmű selejtet, a bércsalást és hasonlókat”. (Szabad Nép, 1949. szeptember 1–2.)
