Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 1. szám - Forrás és Érték - Kujbusné Mécséi Éva: Iratajándékozás a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárában 1950 és 2016 között
Kujbusné Mecsei Éva 24 tudományos és közművelődési programjairól, munkatársainak kutatásairól az újságokban, az interneten megjelenő cikkek, a televízióban, rádióban látható, hallható híradások, beszélgetések mind hozzájárulnak az intézmény megismertetéséhez. A különböző rendezvényeken elhangzó, jól sikerült levéltáros előadások, a szélesebb rétegek érdeklődésére is számot tartó kiadványok szintén formálják a rólunk alkotott képet. Bizalmat gerjeszt, és ráirányítja a figyelmet az írott források fontosságára és az ajándékozás révén való megmentésükre minden olyan rendezvény, kiállítás, bemutató, amelyen nyilvánossá tehető, hogy megtiszteltetésnek és fontosnak tartjuk, hogy vannak, akik ránk bízzák személyes kincseiket. Ezeket nagy gonddal őrizzük, feldolgozzuk és az ajándékozó által meghatározottak szerint bocsátjuk a kutatók rendelkezésére. Annak reprezentálására, hogy mi magunk is komolyan vesszük az ajándékozást, példaértékű kezdeményezés a Magyar Nemzeti Levéltár és az MLE közös, 2016-ban indult Bővülő történelem című sorozata, amely vándorkiállítás és beszélgetéssorozat segítségével mutatja be az Országos Levéltár és a megyei tagintézmények legjelentősebb iratajándékait és ajándékozóit. Ahhoz, hogy állománygyarapítási koncepciót készítsünk, hogy eredmé- nyesebbek tudjunk lenni a magániratok feltárásában és megőrzésében, ha ki akarjuk jelölni az utat, hogy merre menjünk, nem haszontalan tudni, hogy merről jöttünk, melyek az eddigi ajándékozás motivációi, jellemzői, tendenciái. A levéltárak ajándékozástörténete éppen úgy, mint a társadalmi tendenciák vizsgálata, sok hasznos tudnivaló- val, ötlettel szolgálhat a jövőbeni gyakorlatunk formálásához. Az ajándékozás-történet feltárásában számolni kell a forráshiánnyal, sőt a forráskritika is elengedhetetlen, hiszen a korabeli adminisztrációs pontatlanságból eredő bizonytalanságok torzíthatják a képet. A gyarapodási naplók segítségével mi 1950-ig tudunk visszapillantani. A történelem viharaiban hányatott sorsú Szatmár, Bereg, Ung, Ugocsa és Kővár vidék levéltáraiból előkerült töredékek ekkor kerültek az egyesített megye központjában, Nyíregyházán lévő Szabolcs megyei levéltárba. Hogy ezekben volt-e ajándékként átadott irat, az ma már kideríthetetlen. A levéltárak elhelyezése után a fennmaradt szabad helyre megkezdődött az illetékességből átadandók beszállítása, de vásároltak is dokumentumokat. A levéltár akkori igazgatói (Kiss Ernő, majd később Kollega-Tarsoly Sándor, dr. Hársfalvi Péter, dr. Balogh István és dr. Gyarmathy Zsigmond) nem sajnáltak néhányszáz forintot azokért a háború idején szétszóródott, családi levéltárakból előkerült töredékekért, amelyeket a családtagok, rokonok, vagy az iratok sorsáért aggódók (helytörténészek, a terepen személyesen megforduló régészek, néprajzosok) menekítettek be a levéltárba és ajánlottak fel eladásra. A felnövekvő új nemzedék ugyanis, amely számára már nem volt érték a történelemtanítás során megítélt közelmúlt és annak öröksége, az elődeik által féltve őrizgetett hagyatékokat nem tartotta kö- telességének tovább gondozni. Amikor az idősek meghaltak, a régi házakat lebontották, az újakban pedig a modernizálódás szellemében már nem volt helye az avítt, szuvas holmiknak, megsárgult papíroknak. A falvakból városokba vagy a fővárosba költö- zők sem vitték magukkal a múlt emlékeit, amikor új életet akartak kezdeni. Az 1960-as években indult nagy átalakulásban szerencsére több helyen volt olyan tanító, pap, jegyző, orvos, akit érdekeltek a régiségek, akinek oda lehetett adni az érdekesnek vagy talán még veszélyesnek is tartott régi papírokat, nemesi okleveleket, amelyek egyébként tűzre, szemétre kerültek volna. Ők aztán őrizgették, sőt ha községtörténetet írtak, akkor
