Levéltári Szemle, 67. (2017)
Levéltári Szemle, 67. (2017) 1. szám - In Memoriam - Varga László 1948-2016 (Sipos András)
IN MEMORIAM 100 hogy egyetemista kora óta ambíciói közé tartozott a kommunista koncepciós perek feldolgozása – már nem utolsó sorban a levéltárosi érdeklődés ösztönözte: eredetileg azt kezdte el vizsgálni, milyen iratokból lehet rekonstruálni egy olyan pert, melynek alapanyagát megsemmisítették. Mind főigazgatóként, mind azt követően egyik motorja volt a XX. századi diktatúrák irathagyatéka és jogsértései feltárására irányuló törekvéseknek. 1993-ban Budapesten ismerkedett meg Joachim Gauckkal, a közelmúlt német államfőjével, aki akkor az egykori NDK állambiztonsági iratait kezelő intézményt – a róla elnevezett „Gauck Hivatalt” – vezette. Baráti kapcsolatuk mindvégig élő maradt, és Varga a Gauck segítsé- gével személyesen is megismert németországi megoldást tekintette olyan mintának, melynek alapul vételével Magyarországon is rendezni kell az 1990 előtti állambiztonsá- gi iratok sorsát, hozzáférhetőségét. 1995-ben ő vezette azt a belügyminisztériumi iratfeltáró bizottságot, amelynek munkája az első nagy lépést jelentette az állambiztonsági iratok feletti „civil” kontroll megszerzése, a fennmaradt iratanyag feletti áttekintés megszerzése és ezzel foglalkozó speciális szaklevéltár (a jelenlegi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára jogelődje) felállítása felé. A kialakult jogi és intézményi megoldásokat azonban úgy értékelte, hogy azok a szolgálatok és a politikai osztály érdekeit az érintettek, az egykori megfigyeltek és az egész társadalom érdekei elé helyezik. A kérdésnek az iratok nyilvánosságának elvéből kiinduló rendezését nem csak azért tartotta fontosnak, mert ezekben az iratokban a diktatúra valódi természetének legfőbb bizonyítékait, a személyes és közösségi múlt megismerésének nélkülözhetetlen forrásait látta. Igen korán felismerte azt is, hogy e kérdés megnyugtató megoldása nélkül a tisztázatlan és tisztázhatatlan ügynökvádak, az ezekből eredő manipulációs lehetőségek keltette fortélyos félelem méregként járja át az egész közéletet. Az állambiztonsági iratok nyilvánosságáért folytatott küzdelem mindvégig tevékenységének tengelyében állt. Kutatói pályáját végig kísérő téma volt a zsidóság és a holocaust történetének kutatása is. 2005-ben elvállalta a Holokauszt Emlékközpont tudományos igazgatói állását abban a reményben, hogy – az intézmény alaprendeltetését teljesítve – módjában lesz összeállítani a holocaust magyarországi áldozatainak a források adta lehetőségek szerinti teljes és tudományosan megalapozott névjegyzékét. Az intézményben és körülötte uralkodó viszonyok azonban nem kedveztek a hosszú távú igényes szakmai munkát előtérbe helyező törekvéseknek. 2007–2010 között, nyugdíjba vonulásáig Demszky Gá- bor főpolgármester kabinetjében kulturális ügyekben tanácsadóként tevékenykedett. Első felesége, Barta Daisy pszichológus 1997-ben hunyt el hosszas betegség után. Ebből a házasságából két lánya, második házasságából egy fia született. Élete utolsó éveiben keserűen élte meg, hogy szeme előtt nem azt a múltjával és jelenével őszintén szembenézni képes, demokratikus közszellemtől áthatott, nyugatos magyar társadalmat látta kibontakozni, melyet a rendszerváltás idején – sokakkal együtt – vizionált, és amelynek megszilárdulását kutatásaival, publikációival és levéltárszervező munkájával szolgálni remélte. A számára fontos dolgokat hosszú ideig elsősorban a 20. századi elnyomó rendszerekről szóló írások révén igyekezett elmondani. A kiadatlanul maradt Weiss Manfréd monográfiát maga is végleg asztalfiókba süllyedtnek tekintette. Kollégáinak rábeszélésére fogott hozza a kiadás előkészítéséhez, miután egykori munkahelye, Budapest Főváros
