Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 4. szám - Forrás És Érték - Zámbó István: A budapesti jogszolgáltatási szervek iratselejtezési gyakorlatának változásai
A budapestijogs^olgáltatási szervek iratselejtezési gyakorlatának változásai dalmi, tudományos, különösen történeti értékük van”. Ugyancsak nem selejtezhetőnek minősített minden ítéletet, bírói egyességet, eskü letételéről vagy le nem tételéről szóló iratot, csődfelszámolási jegyzőkönyvet, hagyatéki átadó végzést és osztályegyességet, valamint örökösödési és hagyományi bizonyítványt. A korábbi gyakorlathoz hasonlóan „a selejtezésről a Budapesti Közlönyben, a törvényhatóság hivatalos lapjában” vagy más hírlapban hirdetményt kellett közzétenni, amelyben évszám és ügyszak szerint felhívják az érdekeltek figyelmét a selejtezendő iratokra. A hirdetményt az illetékes községi elöljáróságnak, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének, valamint az Országos Levéltárnak is meg kellett küldeni.24 25 A rendelet és az általa hozott szabályozás vitathatatlanul előrelépést jelentett, hiszen például „az irodalmi, tudományos és történeti jelentőségű” iratokról külön rendelkezett, de problémának tekinthető, hogy ezek kiválasztását is a selejtezést végzőkre és az azt ellenőrző hivatalnokokra bízta. A hirdetményekben ezekre az iratokra felhívták a figyelmet, és azokra igényt tarthatott az érintett hatóság, de Szabó István — aki ekkoriban az Országos Levéltár munkatársa volt — is felhívta a figyelmet arra, hogy „a sablonos hirdetmények a kiselejtezendő anyag tartalmi értékéről nem nyújtanak tájékoztatást, s így nincs is meg gyakorlatilag a lehetősége, hogy az említett főfelügyelőség vagy az Országos Levéltár igényt emelhessen, egyébként pedig a selejtezésbe beleszólásuk nincsen”.25 Itt érdemes megemlíteni Bátky Zsigmond, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójának 1934-ben írt levelét a Budapesti Királyi ítélőtáblának, melyben jelezte, hogy az igazságügyi hatóságok az irattáraik selejtezése esetén rendszeresen megküldik az értesítéseket a Közgyűjtemények Országos Felügyeletének, amely ekkor a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségének hatáskörét töltötte be. A felügyelet hatásköre kizárólag a közgyűjteményekre, tehát a múzeumokra és a könyvtárakra terjedt ki, tehát nem tekinthetők olyan hatóságoknak, „amelyeknek feladata irattári vagy levéltári anyagnak rendszeres gyűjtése és megőrzése”. Ez ugyanis a közhatóságok, valamint két tudományos intézet, az Országos Levéltár és a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltári Osztálya feladatai közé tartozott. Az Országos Levéltár a közigazgatási iratokat, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig a történelmi anyagot gyűjtötte, őrizte és kezelte. Ebből kifolyólag Bátky a selejtezések kapcsán a következőket írta: „a helyzet ma az, hogy a selejtezési értesítéseket, mint hatáskörömön kívüleső, tehát el nem intézhető iratokat kezeltetem”l26 A rendelet alapján bíróságonként eltérően, de rendszeresen két-háromévente selejteztek, eleinte nagyobb figyelmet fordítva a rendelet által előírt szabályok pontos alkalmazására mindaddig, amíg a selejtezés folyamata rutinná nem vált. Nem csak az említett hirdetmények váltak sablonossá, hanem a selejtezés menete is lényegében vál- tozadan maradt 1950-ig. Az ítélőtábla elnöke külön rendelettel határozta el az adott szerv irattárának selejtezését a 13.300/1912.IM. rendelet 6.§-a alapján, majd a hirdetmény elküldését és a 30 napos határidő leteltét követően a selejtezésért felelős alkalmazottak megkezdték a selejtezést. A munkáról, annak végeztével jegyzőkönyv készült, amely az évek során szintén sablonossá vált. A jegyzőkönyvek alapján úgy tűnik, 24 Igazságügyi Közlöny, 21. évf. 1912. 7. sz. 271-275. 25 Szabó, 1931.187. 2« BFL VILI.a 1934.E1.VII.R.2/4.SZ. 57
