Levéltári Szemle, 65. (2015)
Levéltári Szemle, 65. (2015) 3. szám - Forrás és érték - Kemény János: Bernhart Sándor bajai polgármester 1941. évi jelentése Bonczos Miklós államtitkárnak a Rasztina székely (csángó) településen tapasztaltakról
Kemény János A két országrész kiürítése után a román kormány a menekültek egy részét azokban a dél-bukovinai házakban helyezte el, amelyeket az 1940. október 2-ei román—német államközi egyezmény alapján kitelepedő 52 000 német hagyott hátra. A román menekültek szerették volna, ha a székelyek is távoznak, mert így az ő ingadanaikat is megkaphatták volna. Ez komoly feszültséget okozott az újonnan betelepültek és a székelyek között. A magyarellenesség igazából a második bécsi döntést követően lángolt fel.1 A bukovinai székelyek (csángók)1 2 hazatelepítésének előkészületei és főként az agitáció még azelőtt megkezdődött, hogy a magyar kormány hivatalosan is felvette volna a kapcsolatot a román kormánnyal. A magyar minisztertanács 1940. november 15-ei ülése döntést hozott a hazatelepítésről, Teleki Pál pedig az 1941. január 17-ei miniszter- tanácsi ülésen bejelentette, hogy megvan a bukovinai székelyek hazatelepítéséhez szükséges anyagi fedezet is. A magyar kormány 1941. február 4-én jegyzéket intézett a román kormányhoz a bukovinai székelyek hazatelepítésének ügyében, amelyben lakosságcserét javasolt, bár ezt nem tekintette az áttelepítés előfeltételének. A szerződés alapjának a németek és a román kormány között létrejött kitelepítési egyezményt javasolták irányadónak, amely a kitelepülök számára biztosította volna ingó és ingadan vagyonuk, illetve ezek ellenértékének a kivitelét. A február 7-ei román válasz csupán annyi volt, hogy tanulmányozzák a magyar javaslatot.3 A német csapatokhoz csadakozó magyar hadsereg alakulatai 1941. április 11-én átlép- ték a magyar—jugoszláv határt, semmissé téve ezáltal az 1940. december 12-én megkötött magyar—jugoszláv örök barátsági szerződést. A németekkel összehangolt katonai akcióval Magyarország Jugoszlávia lerohanásának és szétdarabolásának aktív részesévé vált.4 Az 1941. évi visszacsatolással a Délvidék 55%-a került vissza Magyarországhoz, azaz 11 417 km2 1,03 millió lakossal, akiknek 39%-a volt magyar anyanyelvű.5 A Délvidék területi visszacsatolása igen nagy nehézség elé áhította a magyar kormányt. A korábbi országgyarapodásokkal ugyanis zömmel magyarlakta területek kerültek vissza, 1 Vincze, 2011.154-155. 2 Csángók: a Kárpátoktól keletre, elsősorban a Székelyföld szomszédságában, de attól különváltan élő vagy onnan származó magyar népcsoportok összefoglaló neve. A csángó név (első előfordulása: 1400, Georgium Chango dictum), amelynek eredeti jelentése: elkóborló, elvándorló, nem az eredeti elnevezése volt a moldvai magyaroknak, ők magukat csak magyaroknak nevezik, megkülönböztetve a moldvai székelyektől. A csángó elnevezés eredetileg a Moldvába folyamatosan kivándorló székely népcsoportokra vonatkozhatott, és valószínűleg a 18. század végétől (talán a környezetüktől kapott gúnynévként) ragadt rájuk. A szakirodalomban ezen az elnevezésen más keleti (moldvai, erdélyi) népcsoportok is szerepelnek, amelyeknek nincs közvetlen etnikai közük a moldvai magyarsághoz. Lakhelyük, történelmi múltjuk és tájnyelvi sajátosságaik alapján elkülöníthető csoportjaik: a moldvai csángók Moldvában szétszórtan, legsűrűbben a nyugati és délnyugati részen, a gyimesi csángók a Csíkból Moldvába vezető Gyimesi-szorosban, a Tatros folyó völgyében három községben élnek. A hétfalusi csángók a barcasági magyar falvak lakói; a dévai csángók tulajdonképpen a Bukovinából Hunyad vármegyébe telepített székelyek. Gyakran helytelenül így emlegetik a bukovinai székelyeket (a csángó elnevezést maguk nem használják, sőt sérelmesnek tartják), valamint a közülük kiszakadt al-dunai székelyeket is. 3 SAJTI, 2004. 204-205. 4 Sajti, 1984. 26. 5 Bodonyi, 2011. 54.; Ravasz, 2011. 87. 34
