Levéltári Szemle, 63. (2013)

Levéltári Szemle, 63. (2013) 4. szám - VÖLGYESI ZOLTÁN: Az oral history kialakulása, nézőpontjai és forrásértéke

9 VÖLGYESI ZOLTÁN AZ ORAL HISTORY KIALAKULÁSA, NÉZŐPONTJAI ÉS FORRÁSÉRTÉKE Bár az oral history az utóbbi évtizedekben széles körben elterjedt, sőt divatos műfajjá vált a társadalomtörténeti és a jelenkortörténeti kutatásokban, és meghonosodott több társadalomtudományban, így a szociológiában, az antropológiában és a néprajzban, használják továbbá a

pszichológiában, az irodalom- és a kultúratudományban, máig nem alakult ki egységes

módszertana. A sokszínű mozgalomként létrejött oral history legfőbb ismérve, hogy a kutatók interjúk révén gyűjtenek információkat múltbeli eseményekről, élethelyzetekről, illetve azok „megéléséről”, és a történeti források közé emelik az interjúk során felvett, szóban elmondott történeteket, az interjúalanyok személyes emlékeit, élményeit. Az interjúzásra épülő társadalomkutatás kezdetei visszanyúlnak az 1920-as évekbe,

ám az oral history fogalma ekkor még nem kapcsolódott össze az interjúzással. Ez csak két

évtizeddel később következett be, s csak a kazettás magnó elterjedését követően, az 1960as évek második felében és az 1970-es években hódította meg az új irányzat a nyugati vilá-

got. Miközben lelkes híveinek tábora nőtt, meg is osztotta a tudományos közvéleményt: a levéltári dokumentumokat preferáló hagyományos történetírás képviselői továbbra is idegenkedtek a személyes emlékekre építő módszertől. S bár ez az a tartózkodás a nemzetközi

tudományos trendeket késve követő Magyarországon többé-kevésbé ma is érezhető, az utóbbi időkben hazánkban is gyarapszik az oral history-t felhasználó, és az arra építő történeti munkák száma. Több figyelemre méltó cikk jelent meg az oral history eredetével, valamint módszertani, elméleti problémáival kapcsolatban,

1 sőt néhány folyóirat tematikus számot is szentelt a témának.

2 Ha figyelembe vesszük, hogy az európai történetírás tudománnyá szerveződésének és

intézményesülésének időszakában, a 19. század második felében az írott dokumentumokra

épülő kutatást tette követendő mintává, s a szóbeli forrásokat másodlagosnak ítélte, nem

csodálkozhatunk az oral historyval szembeni „óckodáson”: individuális élményekre és

szubjektív emlékezetre építő volta miatt nehezen befogadható azon a hagyományos törté-

netírói szemlélet talaján, amin nemzedékek sora nőtt fel. Pedig a szóbeli forrásokat az

ókortól 19. század közepéig egyáltalán nem kezelték olyan mostohán a történetírók, mint a dokumentarizmus uralkodóvá válását követően. 1 Néhány fontosabb írás a témából: KOVÁCS A., 1992.; GYÁNI, 1998.; TÓTH, 2000.; TÓTH, 2005.; VÉRTESI, 2004.; KOVÁCS É., 2011.; HORVÁTH, 2011. 2 Múltunk, 55. évf.

2005. 4. sz.

; Aetas, 22. évf.

2007. 2. sz.

; Replika, 58. évf.

2007. szeptember

; Forrás

, 43. évf. 2011. 7

–

8. sz.