Levéltári Szemle, 63. (2013)
Levéltári Szemle, 63. (2013) 3. szám - HISTORIOGRÁFIA - KATONA CSABA: Montaillou és Santena: Néhány gondolat a mikrotörténelem két klasszikusáról és (főleg) egyebekről
Katona Csaba 34 A másik olyan, számomra hangsúlyosabb tényező, amit elöljáróban szeretnék felvetni, hogy a két kötetet tágabb kontextusba ágyazva vizsgálnám; talán megengedhető, hogy ennek okait (itt lép be szükségszerűen a szubjektív elem) kissé hosszabban kifejtsem. Az úgynevezett „hagyományos” (ha úgy tetszik: mainstream) történetírás (politika- és eseménytörténet) Magyarországon komoly múlttal és szervezett keretekkel, intézményrendszerrel rendelkező képviselőinek jó része mereven elutasítja azokat a kutatási terü- leteket és módszereket, amelyek tőlünk Nyugatra már évtizedek óta jelen vannak a tudományos közéletben a történettudomány részeként vagy annak határmezsgyéjén mozogva, azzal érintkezve. Mindkét itt tárgyalandó mű a fenti irányzatok égisze alatt szü- letett. A „hagyományos” szó e ponton – mondhatni ugyancsak hagyományosan – kettős fénytörésben tárgyiasul. Ezen értelmezések egyike negatív, a másik pozitív töltetet kölcsönöz neki. Vegyük ezúttal a szó jelentéstartalmának negatív megközelítés felöli feloldását: ilyen értelemben az új útkeresések bármiféle formáját és eszköztárát mármár pavlovi (védekező) reflexszel elvető, megmerevedett történeti irányzatok egyes képviselői (nem mindig a törpe minoritást képviselve álláspontjukkal) sajátos és nem feltétlenül indokolt távolságtartással viseltetnek a társadalomtörténet iránt. Ez hoszszabb folyamat eredménye (már ha eredménynek nevezhető), mert a globális elutasítás oka nem valamiféle mélyreható kritikai vizsgálat, hanem élből az, hogy valami új, valami más bontakozik ki történetírás címén, abszolút figyelmen kívül hagyva azt, a már említett tényt, hogy Európa nyugati felében, illetve az Egyesült Államokban ez a folyamat már régen elkezdődött. Az elutasítás másik okaként ráadásul épp a Nyugattal, főleg pedig az USA-val szemben fennálló negatív érzület is jelen van, holott lehet szeretni Franciaországot vagy az USA-t, de negligálni kulturális–szellemi potenciáljukat, a világban betöltött szerepüket – eredendően téves álláspont. Kitapintható az is, hogy mivel a hagyományos történetírói attitűd sokkal inkább – részben a hazai források nyelvezete okán – a német és latin nyelv irányába volt nyitott, az új irányzatok erős angolszász orientációja miatt az angol szakkifejezések (linguistic turn, rank size stb.) már önmagukban is ingerlőleg hatnak. Valamilyen szinten persze ez is érthető, ha nem is elfogadható: az angol nyelvtudás hiányában csak szűk játéktéren lehet mozogni a társadalomtörténet nemzetközi vizein. Egy pillantást vetve a másik oldalra: sajnos annak is érzékelni lehet jeleit, hogy esetenként annak képviselői is a kellő tolerancia hiánya nélkül minősítik a hagyomá- nyos csapásirányokra fókuszáló irányzatokat, amibe talán némi irigység is vegyül azok helyzeti előnye és ebből fakadó hatékonyabb érdekérvényesítése okán. Ezek számára ugyanis az évtizedek óta kiépült intézményrendszerek biztos alapot teremtettek, míg a társadalomtörténet hazai intézményesülése – nehéz út ez – még mindig csak folyamatban van. Így aztán elsőre talán meglepő módon egy szigorúan tudományos alapon álló elvi–szakmai vitába gyakorta érzelmi/indulati szálak keverednek. 3 3 Itt jegyezném meg, hogy élénk fantáziával akár a véletlenszerűség mezején kívül eső értelmezési keretben is elhelyezhető a Hajnal István Kör–Társadalomtörténeti Túrkevén, 2008. augusztus 29–30-án megrendezett konferenciájának témaválasztása: A politika társadalomtörténete.
