Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 4. szám - BEMUTATJUK - SZÉCSÉNYI ANDRÁS: A budapesti Holokauszt Emlékközpont gyűjteménye

BEMUTATJUK SZÉCSÉNYI ANDRÁS A BUDAPESTI HOLOKAUSZT EMLÉKKÖZPONT GYŰJTEMÉNYE Jóllehet a budapesti Holokauszt Emlékközpont nem kifejezetten levéltári forrásanyagok őrzőhelye, úgy vélem, gyűjteményének anyagai levéltárosok és levéltári kutatók számára is érdekesek lehetnek. Különösen igaz ez annak fényében, hogy a hazai történetírás jelentős része (szemben a társadalomtudományok más ágaival) — még mindig — kizárólag levéltári iratokra alapozza történeti kutatásait, többnyire levéltári dokumentumokra hivatkozva építik fel műveik nagy részét. Ez az álláspont ugyanakkor téves, hiszen nemcsak az állam, törvényhatóságok, szervezetek, egyesületek stb. iratai mondanak nagyon sokat a múltról, hanem a bennünket körülvett, az említettekkel kapcsolatos tárgyak, fényképek is. Különösen igaz ez a 20. század esetében, ahol a források jelentő része nem is papíralapú dokumentum, hanem az említetteken túl képi- és hangfelvételek sokféleségét és sokaságát jelenti. Aki tehát jelenkortörténettel komolyan foglalkozik, és nem vizsgál mást, csupán „hagyományos" forrásokat, az nem fogja megismerni a témájára vonatkozó történeti értékű források jelentős részét.

1 A Holokauszt Emlékközpont az egyetlen közgyűjtemény Magyarországon, ami kizárólagosan a magyarországi vészkorszak forrásait gyűjti, dolgozza fel és teszi kutathatóvá. Alapító okirata szerint a második világháborúhoz köthető faji, etnikai és/vagy politikai üldözés (munkaszolgálat, gettó, deportálás, kényszermunka, kifosztás és más bűncselekmények) forrásai tartoznak gyűjtőkörébe. Jogelődje, az 1990-ben Ssjta Szabolcs történész és Verő Gábor levéltárigazgató kezdeményezésére életre hívott Magyar Auschwitz Alapítvány volt az első olyan szervezet, amely feladatának tartotta nemcsak a téma kutatását, hanem a rá vonatkozó szélesebb értelemben vett források gyűjtését is. Akkor még, a szűkös anyagi lehetőségek és az állandó költözködések dacára viszonylag tág tere nyílt mindennek, mert még számos túlélő élt, akiktől első kézből származó információhoz lehetett jutni, pótolhatatlan iratokat, tárgyakat és fényképeket lehetett szerezni. Az Alapítvány (és vele együtt a felhalmozott anyag) beolvadt a 2002-ben államilag létrehozott és fenntartott Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványba (röviden: Holocaust Közalapítvány). A Közalapítvány 2004 óta működteti a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontot, a mindenkori kulturális szaktárca (jelenleg a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium) finanszírozásában. Az ekkor kialakított, és azóta is önálló egységet képező Gyűjtemény munkája szakszerűsödött, technikai feltételei a következő években ugrásszerűen javultak. A kérdés történeti fontosságára hazánkban elsőként Vörös Károly, majd Glatz Ferenc írásai irányították a figyelmet. Kiváló és friss példát ad CSAPODY TAMÁS: Bori munkaszolgálatosok (Vince Kiadó, Bp., 2012. 648. p.) c. monográfiája, amely a hatalmas levéltári forrásbázis mellett hasznosította számos múzeum, magánarchívum tárgyút és fényképeit, sőt komplett kiállítások dokumentációját, emellett pedig saját maga vagy mások által készített oral history-interjúkkal ütköztette mindezeket.