Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 1. szám - KECSKEMÉTI KÁROLY: Levéltár és emlékezet. Levéltári paradoxonok

Levéltár és emlékedet jogi síkon a klasszikus paradigma a levéltárak kettős, közigazgatási és történettudományi kötődését tekintette a szakmai tevékenység irányító elvének. A klasszikus levéltári paradigmát és a vele mind egészében, mind részleteiben kompatibilis pozitivista történetírás normarendszerét egyazon korszak dolgozta ki egymással szoros összefüggésben, olyan közös szentélyekben, mint a párizsi Ecole des Chartes és a bécsi Institutfür Österreichische Geschichtsforschung. Az I. világháború után, a történettudomány fejlődése új utakra tért. Ezt az óriási témát itt persze még csak érinteni se tudjuk, csupán egy a levéltárügyre is tartozó mozzanatot szeretnék megemlíteni, a pozitivizmus kritikáját. „Mi a történelem?" címmel Edward Hallett Carr (18921982) előadássorozatot tartott 1961-ben Cambridge-ben.

1

9 Az első előadásban jobb ügyhöz méltó szenvedéllyel és irigylésreméltó humorral megy neki az őt megelőző két nemzedék credójának, amely szerint a források segítségével a történelmi valóság rekonstruálható, wie es eigentlich gewesen. A tények és a dokumentumok fetisiszta tisztelete eretnekség, a történettudománynak nincs szüksége porszárazságú, specializált minitémákat részletező monográfiákra. Nil novi sub sole-. Carr, kétszáz év után, Voltaire hadjáratát kezdte újra. Carr történészi pályáját enigmatikusnak is lehet nevezni. Az 1930-as években mind a sztálini pestisről mind a hideri koleráról megértő és elnéző könyveket írt. Az utolsó negyven év levéltári statisztikái hatalmasan rácáfoltak Carr koncepciójára. A tények és források vonzóereje egyre nő. A most strukturálódó új levéltári paradigma természetesen megtartja a konzerválás és kommunikáció kettős imperatívuszát, de ezen túlmenően a Handleiding eszmerendszere, csak az egyik, valószínűleg nem is a legfontosabb összetevője lesz. Mivel aktuális folyamatról van szó, minden, ami erről a témáról mondható nem az experimentális bizonyosságok, hanem a többékevésbé indokolt, elképzelhető konjektúrák kategóriájába tartozik. Elméleti síkon, a központi helyet a magát az információs tudományok közé soroló globális archivisztika igyekszik elfoglalni. Ennek a levéltártannak már ma domináló segédtudománya az informatika. Egyrészt azért, mert jóformán minden levéltári tevékenység (a raktártérelosztástól és az állományvédelemtől a kutatószolgálat minden mozzanatáig, beleértve az olvashatatlan iratok olvashatóvá tételét) számítógép technológiát igényel. Másrészt azért, mert mind a közigazgatásban, mind a magánszektorban az iratok elektronikus úton készülnek. Hála az autentifikációs eljárásoknak, az elektronikus iratok hamisítása már ma ugyanolyan nehéz, mint a hagyományos kéziratoké, de a sokhelyütt intenzíven folyó kutatások ellenére, továbbra is per defmitionem nyitott kérdés, hog}' a levéltárakat érdeklő hosszú távon (100 év fölött) hogyan lehet az elektronikus iratok fennmaradását biztosítani. Per defmitionem nyitott, ugyanis a választ csak az utókor fogja megkapni 100, 200, illetve 500 év múlva. Az új paradigma intézményes komponense nem szorítkozik a közlevéltárakra. A nemzeti, területi és községi levéltárak, amennyiben tartósan megkapják az informatizált világban nélkülözheteden anyagi eszközöket, feltehetően megtartják normatív tekintélyüket, de súlyuk a munkaerőpiacon fokozatosan csökken. Mivel a levéltári törvény csak a közlevéltárak működését hivatott szabályozni, a teljes szakmai terület kohézióját közös deontológiával és szabványokkal lehet elérni. A levéltárak jövője attól függ, hogy az új paradigma a levéltári intézmény fogalmát az iratanyaghoz vagy az emlékezet funkcióhoz köti. A dilemma még nem dőlt el. A Handleiding világának egy és oszthatadan levéltáros szakmája a múlté. Még nem rajzolódott ki világosan a jövő differenciált levéltáros-szakmájának összetétele, de annyi már most kétségtelen, hogy a klasszikus segédtudományokon felnőtt levéltárosok monopóliuma értelmét vesztette. Ugyancsak hanyadóban van a közlevéltári autarkia, amely azt jelentette, hogy az intézményen belüli minden irat- és levéltári tevékenységet az intézmény személyzete volt köteles ellátni. A privatizációs trend költségvetési meggondolásokból indult el (pl. a reprográfiával és iratrestaurálással foglalkozó közalkalmazottak teljesítménye elégtelen, bizonyos funkciókat, így a takarí1

9 CARR, 1973.169. 15