Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 2. szám - DISPUTA - „Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában” konferencia előadásaiból” - UJVÁRY GÁBOR: A levéltárak nemzeti hivatásáról

„Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában" Disputa A levéltárosok társadalmi megbecsültségét korábbihoz mérten magas fizetésük, de az is bizonyította, hogy saját szakmai szervezetet hoztak létre (Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete), amely 1935-től 1950-ig működött. A szakmai presztízs 1945 után is tovább élt. A Magyar Országos Levéltár viszonylag hamar kiheverte a budai vár szovjet ostroma során szerzett sérüléseket, 1948-ig mind a bécsi, mind a római történeti intézetek folytatták munkájukat. Ezt követően azonban — a politikai változásokkal párhuzamosan — az állam, de még inkább az egyetlen párt mindenhatóságát biztosító, a korábbi, viszonylagos autonómiát megszüntető légkörben, a mindent központosítani vágyó törekvéseket elfogadva kellett dolgoznia a szovjet mintára átalakított levéltáraknak is, ami finoman szólva sem tett jót fejlődésüknek. Igaz ugyanakkor, hogy bár a bölcsészettudományokban — a magyar tudományos intézményrendszer „gleichschaltolásához" kapcsolódva - 1949-1950-ben teljes, a többi tudományágnál ideológiailag erősebben meghatározott átszervezés valósult meg, ám ezt a legkevésbé éppen a levéltáros szakma sínylette meg. A kedveződen folyamatok sokasága, a gyors és kaotikus szervezeti változások mellett ugyanis el kell ismerni, és meg kell említeni, hogy a budapesti egyetemi levéltárosképzés beindítása (1949), a középkori levéltári anyagok tervszerű feltárásának és regesztázásának megkezdése (jórészt azokkal a tudósokkal, akik 1945 előtt kezdték a pályájukat), a Habsburgokkal szembeni „függetlenségi küzdelmek" egyébként hamis ideológiával támogatott kutatása, az országos és a megyei levéltárak állományának többnyire középszintű rendezése, a levéltárosok számának ugrásszerű emelkedése (különösen a hatvanas évek végétől) mindenképpen pozitív fejleményeknek tekinthetők. Az 1950-es esztendőktől a megyei levéltárak sok-sok tudományos népszerűsítő programot szerveztek, számos segédletet és kiadványt — főleg évkönyveket, de egyéb történeti összefoglalókat is - jelentettek meg, a helytörténeti kutatások központjaivá váltak, és az Országos Levéltárral közösen részt vettek az újra erősödő — elsősorban az utódállamokban folytatott - hungarika-feltárásokban. Mindennek a nemzeti identitás megőrzése és ápolása szempontjából rendkívül komoly hatása volt. A szaklevéltárak 1969 utáni megjelenése szintén fontos szerepet játszott egy-egy szakma vagy intézmény múltjának feldolgozása és megismertetése szempontjából. A levéltárak, a klebelsbergi elképzeléseknek megfelelően tudományos intézmények maradhattak, ami már önmagában is komoly eredmény volt." Ezt kell napjainkban is megőriznünk. Bűn lenne visszatérni a polgári kor előtti állapotokhoz, amikor a levéltáraknak kizárólag jogbiztosító-közigazgatási szerepük volt. Bűn lenne, ha emiatt a közművelődési szerepet, a régtől fogva létező nyugat-európai, és a „szocialista", „baráti államokkal" még a legsötétebb rákosista és kádári időkben is ápolt kapcsolatokat feladnánk. Már csak amiatt is, mivel a környező országokkal való levéltári összeköttetéseink számunkra és az ottani magyar közösségeknek is létfontosságúak. Ugyanis éppen az utódállamokban bukkanhatunk olyan új forrásokra, amelyek eddigi szinte teljes — persze az ottani hatalom szempontjából érthető, a magyar múlt tagadása vagy kisebbítése céljából fenntartott - elzártságukból, Csipkerózsika-álmukból felébredve a magyar történelem alapkérdéseinek tárgyalását és vitáit is befolyásolhatják. Ahogy már majd másfél évszázada is tisztán látták elődeink, mint Mikó Imre vagy Horváth Mihály: akié a múlt, azé a jelen, s talán övé a jövő is. Napjaink posztmodern diskurzusában politikailag sem korrekt kimondani, mégis megteszem: igazi történész senki sem lehet levéltári kutatások nélkül. Egymást gyorsan követő - és a másikat (ha úgy tetszik, a másságot) sokszor eleve kizáró -, divatos történeti elméletek alapján akár egy átalvatlan éjszaka után újraírhatjuk a magyar múltat, mindent de- és rekonstruálhatunk, ám ennek bizonnyal nincs sok értelme. Az viszont magától értetődő, hogy minden korban másként értelmezzük történeti forrásainkat, 1

1 A történettudományi és a levéltári intézményrendszer történetére vonatkozóan is számos fontos utalás található három nemrégiben megjelent kötetben: ROMSICS, 2011.; ELTE, 2010.; FEISZT, 2012. 21