Levéltári Szemle, 62. (2012)

Levéltári Szemle, 62. (2012) 2. szám - DISPUTA - „Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában” konferencia előadásaiból” - NAGY GYÖRGY: A levéltári értékek használata a médiában, avagy a betű tisztelete

„Levéltárak a nemzeti kultúra és tudomány szolgálatában" Disputa rály hol egyes számban, hol többes számban beszél önmagáról, - az egyik változat biztos, hogy utólagos betoldás. És - véletlenül vagy szándékosan, de - a keltetést is „elrontotta" az átíró: a másolt oklevél - római számokkal írt — 1001-es évszáma helyett ugyanis az eredetin egészen biztos, hogy 1002 állt. Az Árpád-koros történészeknek ez persze nyilván nem újdonság, de a mi stábunknak bizony az volt, hogy tudniillik az eredeti oklevelet kiállító írnok, bizonyos Heribert C. csak 1002-ben érkezett a császár kancelláriájáról Magyarországra, tehát 1001-ben még nem írhatott itt oklevelet... Ezek olyan apró színek, fogódzók, amelyektől érdekessé, követhetővé válik a műsor, és észre sem veszi a néző, hog)' itt ismeretterjesztés történik... Vagyis a néző rájön arra, hogy a történelem nem azonos a bemagolandó nevekkel, csatahelyszínekkel és évszámokkal, hanem egy rendkívül izgalmas szövet, amelynek — ha megtalálom és elkezdem felfejteni az egyik fonalát —, akkor kiderül, hogy egyetlen pici epizódnak is hányféle kapcsolódása van, és minél többet ismerünk ennek a szövetnek a fonadékaiból, annál jobban látjuk, hogy még mennyi felfedezni való van benne... Mondok egy másik példát, hogy miért fontos az újságíró személyes találkozása a tárgyakkal. Természetesen el kellett zarándokolni egy ilyen sorozattal Vizsolyba és Göncre, és elmesélni a nagykárolyi születésű Radics Gáspár történetét a bibliafordítással, Rákóczi Zsigmond szponzorálásával, meg a kamasz futárral, bizonyos Szenei Molnár Alberttel együtt. Aztán ezt az egész tankönyvízű históriát átírta az a pillanat, amikor a kezembe vehettem egy vizsolyi Bibliát a gönci múzeumban, és kiderült, hogy alig bírom nyújtott kézzel megtartani, merthogy ez a 2412 oldal több mint hat kiló súlyú! Hát ez a primer tapasztalat kell ahhoz, hogy el tudjam képzelni — és elmondani a nézőknek — hogy a középkori ember számára az olvasás egészen másféle elfoglaltság lehetett, mint a mai embernek. Ezt a hat kilós könyvet bizonyosan nem ágyban való esti olvasgatásra szánták! És még jó sok minden feltűnik az újságírónak — történészi szempontból: a laikusnak -, ami a szakemberek számára evidencia, de a nézőnek fontos lehet: például hogy a hatalmas munka, a bibliafordítás megszervezőjének és fő motorjának a neve nincs ott a címlapon, csak a nyomdászé, Mantskovit Bálinté! Aztán szintén rácsodálkozik a műsorcsináló arra is, hogy 1589-ben a magyar írásbeliség még nem döntötte el egy tucatnyi betűnek a következetes használatát, mint a „V" és az „U" folyamatos felcserélése — és hát persze a nag)' kérdés, hogy Károli vagy Károlyi Gáspárról beszélünk — és itt jön megint az a bizonyos fonal, aminek a gönci múzeumban, kezemben a hat kilós könyvvel megfogtam a végét, és elkezdtem felfejteni, és végül a pesti Református Egyetemen világosítottak fel, hogy aló. században bizony még külön hang létezett arra, amit mi ma pontos „J"-vel írunk, és másként hangzott a ma „LY"-nal írt hang, de Károliék még nem „találták ki" az „LY"-hangnak az írásbeli megfelelőjét, ezért pl. VISOL-t írnak a borítón, pedig nyilván VIZSOLY-nak ejtették. A későbbi kiadásokban Károli nevét is „L"-lel írják, pedig nyilván ugyanazzal a hangzóval ejtették ki, mint a Vizsoly szót, csak ezt a hangot nem tudták leírni. Hát ilyen utánajárásokra — nem merem „kutatásnak" hívni — készteti a televíziósokat a betű tisztelete. A „betű tisztelete" persze áhítatot is jelent, ki ne érezne megrendülést, amikor - éppen ennek az intézménynek, az akadémiának a könyvtárában - kézbe veheti például a Walesi bárdok kéziratát, és elmerenghet azon, hogy van-e benne javítás, vagy egyetlen lendülettel írta a szerző? Vagy fel lehet fedezni a sorok alján a megvonalazást, és rácsodálkozni, hogy a szép kézírás ellenére tele van javítással, utólagos beszúrásokkal, mint mondjuk Ráskai Lea kézírása, aki időnként olyasmiket sem röstell mentegetőzésként beleírni, hogy „igen fáj fejem, beteg valék", de hozzáfűzi, hog)' „kérem mindazokat, kik ez könyvecskéi olvasandók, hog)' szeretettel olvasandók, mert igön szép"... Ez gyönyörű, nem? Ezt a nőt meg lehet szeretni, ezzel érzelmi kapcsolatot lehet teremteni, ennek a néző szurkolni tud, mint valami filmhősnek! De ehhez meg kell szagolni közelről a papírost vagy éppen a pergament, ehhez meg kell szorulnia a gombócnak az ember torkában — és akkor tudja hitelesen továbbadni azt, amit eg)' könyvtárban vagy levéltárban lát. 14