Levéltári Szemle, 60. (2010)

Levéltári Szemle, 60. (2010) 1. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - MÓNUS IMRE: A Hajdúkerület iratai Hajdúböszörményben

LEVÉLTÁRTÖRTÉNET MÓNUS IMRE A HAJDÚKERÜLET IRATAI HAJDÚBÖSZÖRMÉNYBEN A Bocskai István adománylevelei által létrejött hajdúvárosok a 17. században önállóan és külön-külön sok-sok megpróbáltatás közepette élték életüket, de minden jel arra mutatott, hogy sorsuk hasonló, megpróbáltatásaik szinte azonosak. Még nem tömörültek a hajdúkerület fogalom „köré", de tennivalóik lépten-nyomon arról szóltak, hogy a hajdúvárosokat érintő költségeket egyben kell a kamarának megfizetni, a városoktól mindig össze kell szedni, illetve a városok létszáma alapján ki kell számítani, melyik városra milyen összeg esik. E feladatot már 1660 után a nánási Désány István látta el, aki 1698-ban a Hajdúkerület megalakulása után a Kerület első főkapitánya lett. A Hajdúkerület városainak érdekei is azonosak voltak, meg kellett tárgyalni, hogy országos ügyekben mit lépjenek, mit cselekedjenek, hogyan döntsenek a városok fennmaradása és fejlődése érdekében. A hajdúvárosok beékelődtek Szabolcs vármegyébe, azonkívül területileg sem voltak mind egymás mellett. Szabolcs vármegye az uralkodónál és az országgyűlésen azért harcolt évszázadokon át, hogy a hajdúvárosokat bekebelezze, a maga javára fordítsa a fejedelem által biztosított kollektív nemesi előjogokat. Elmondható, hogy a hajdúknak nemcsak a Bocskai-féle letelepítés előtt volt nehéz az életük, de nem sokkal lett könnyebb a letelepítés után sem, mert önállóságukért szinte állandóan politikai harcba álltak. A hajdúk (hajtók) eredetileg szarvasmarhák hajtására, őrzésére, védelmére alkalmas fegyveres pásztorkodó népség volt, akik a pásztorkodás mellett a fegyverforgatáshoz is kitűnően értettek. A terelt állatok megtámadása esetén a csordákat eredményesen megvédték. A nyugatra irányuló állatkivitel igen fontos tényezői voltak. Amikor a 16. század elején a szarvasmarha kivitel ezen módja megszűnőben volt, az e társadalmi réteg egzisztenciáját, megélhetését súlyosan érintette. Nem tekinthetjük véledennek, hogy a hajdúkat ott találjuk a Dózsa György-féle harcok katonái között, sőt a keresztes hadak katonailag legértékesebb elemét is ők jelentették. A hajdúk szerepét, jelentőségét bizonyítja, hogy a Dózsa-féle események megtorlására alkotott 1514. évi törvények — amelyek mellesleg első ízben emlegetik hivatalosan a hajdúkat — kiirtásukról rendelkeztek. A törvényt azonban nem hajtották végre, többek között azért sem, mert a szerencsétlen mohácsi csatavesztés következtében a középkori magyar állam először két, majd három részre szakadt, és a zavaros társadalmi, politikai viszonyok között, az elharapódzó feudális anarchia időszakában a fegyverforgatókra minden eddiginél nagyobb szükség volt. Létszámuk egyre gyarapodott, eleinte a török által elpusztított délvidéki területek lakosságával, majd aló. század vége felé a három hatalom — a török birodalom, Erdély és a magyar királyság ütközőpontján elterülő Partium menekülő népességével. Aló. század közepén az eredetileg még pásztor hajdúk egyértelműen fegyveres katonai elemekké alakultak át, és olyan társadalmi képlet jegyeit hordozták, melyek a délszláv hajdukokkal és a kozáksággal nagymértékben rokonítja őket. Azok a hajdúk, akik nem álltak állandó zsoldban (az ún. szabad hajdúk), a megélhetésüket ott keresték, ahol éppen találták, falvak feldúlásában, nemesi kúriák prédálásában, vásárok szétverésében. Sajátos helyzetük, életmódjuk, egyfajta hajdú életformát teremtett, és bár igazi esküdt ellenségüknek a törököt tartották, megélhetésük miatt olykor súlyos csapást jelentettek a magyarlakta vidékek lakosságára is. Levéltári Szemle, 60. (2010) 1. sz. 30-21.