Levéltári Szemle, 60. (2010)
Levéltári Szemle, 60. (2010) 4. szám - FAZEKAS CSABA: A múltmegismerés jövője, avagy töprengés a 22. század történé-széről
Л múltmegismerés jövője, avagy töprengés a 22. s%á%ad történészéről főleg levéltári honlapokra, így a történész otthoni számítógépe mellett kaphatja ugyanazt, amihez korábban kutató terembe kellett zarándokolnia. 5) A „szakma" mindent elkövet, hogy az elektronikus úton keletkező dokumentumok ugyanúgy a majdani megismerés részét képezhessék, mint a most raktárakban, dobozokba rendezetten kutatókra váró irathegyek. De gondoljuk csak végig. A hivatalokban már ma is jórészt elektronikus ügyintézés zajlik, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy egyre kevesebb dolog kerül papíron az irattárakba, pár éven belül kizárólagossá válik a digitális ügymenet. Ezzel még nincs is nagyobb probléma, hiszen a hivatal (bármely hivatal) ügyintézése közben keletkező köziratokat „ugyanúgy" (vagyis hasonló eljárás keretében) iktatják, így azok viszszakereshetőek, kutathatóak maradnak. Legalábbis jelentős részben. Az elektronikus ügyintézés — akár legmagasabb szintű politikai döntéshozatalról, akár eg) 7 helyi önkormányzat vag) 7 oktatási intézmény hétköznapi ügymenete során keletkező ügyről legyen is szó — ugyanis paradox módon, tömegessége ellenére eltérő szerkezetű, lényegében szűkebb metszetű információt hagy az utókorra, mint a korábbi hivatalok között keringő dossziék. A mai kutató számára kincsesbányát jelenthetnek azok a döntés-előkészítő iratok (piszkozatok, vázlatok, hivatalnokok közötti iratváltások, széljegyzetek stb.), amelyek kortárs megfelelői — tekintettel az elektronikusan könnyen javítható, törölhető stb. szövegalkotás jellegére — jóval kisebb eséllyel maradnak utódainkra. Kénytelenek lesznek beérni a hivatal által „letisztázott", általában valamely végső döntéshozatali fázist rögzítő elektronikus iratokkal. A modern információtechnológia a hivatalok által hátrahagyható források számát amúgy is csökkenti: a mobiltelefonon vagy magán e-mailben egyeztetett hivatali ügyintézésnek nem marad nyoma, vag) 7 jóval kevesebb. A magániratok tekintetében a 22. század történészét még inkább veszélyek „fenyegetik" hozzánk képest. Az elektronikus levelezés elterjedéséig, ha két, nem ugyanazon helyen tartózkodó személy kapcsolatba akart lépni egymással, szinte csak kizárólag papíralapú levélíráshoz folyamodhatott. Ezt a tendenciát a telefon feltalálása és 20. században történt elterjedése sem változtatta meg alapvetően, amint erről a levéltárakba került nagy mennyiségű levelezés is tanúskodik. (A telefonbeszélgetésben elhangzó információ nem válik a történész számára hasznosíthatóvá — néhány jól ismert esetet kivéve...) Ma azonban — a mobiltechnológia révén elterjedt telefonálás amúgy is megváltozott nagyságrendje mellett — e kommunikáció zömmel elektronikus úton, „e-mailezés" útján történik. Őszintén: olvasóim közül ki, mikor írt utoljára papíron magánlevelet? Nem nehéz megjósolni, hogy a levéltárosok minden erőfeszítése ellenére a világhálón naponta milliószámra „termelődő" e-mailek arányosan jóval kisebb része kerülhet levéltárakba, mint ahogy ez a papír alapú irathagyatékokkal történt, illetve történik. Amilyen mértékben megkönnyíti ugyanis az elektronikus levelezés a kapcsolatteremtést (és alakítja át a nyelvi igényességet, szövegformálást — de ez megint messzire vezetne...), olyan mértékben nehezíti meg a majdani történész számára e magániratok információihoz való hozzáférhetőséget. A közszereplők és magánemberek irathagyatékait néhány év múlva már csak számítógépes merevlemezek őrzik, nem pedig asztalfiókok, de a kérdés már most is aktuális: mi történik például az elektronikus postafiókkal, és az elektronikus magánlevelezések tömeges méretekben válhatnak-e majd levéltárba helyezhető hagyatékokká? 5 A példa kedvéért érdemes megemlíteni a Magyar Országos Levéltár által üzemeltetett www.digitarchiv.hu weblapot, továbbá a levéltár honlapjáról elérhető újkori összeírásokat stb. Az újabb és újabb digitalizálási projektek az iratok egyre szélesebb körét teszik az interneten bárhonnan elérhetővé, bár a kutatótermek feleslegessé válására azért még nyilván jócskán várni kell, ha egyáltalán bekövetkezik. 5
