Levéltári Szemle, 59. (2009)
Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. szám - VITA - KATONA CSABA: Szeriális történetírói kánon és levéltári tapasztalat
Katona Csaba teljes egészében feltárhatatlan, olyat senki sem jelenthet ki józanul gondolkodva, hogy egy az egyben rekonstruálni tudja a múltat, „az igazságot", „a valóságot", pont úgy, ahogy az megtörtént. 5 Ám az sem kétséges, hogy a fennmaradt források (nyomok) révén bizonyos elemei megragadhatóak, valamiféle kép alkotható róla (legyen: konstruálható). 6 E ponton viszont szeretném egyértelművé tenni: forráson nem csak az írott (ezen belül pedig a levéltári) dokumentumokat értem, hanem minden olyan emléket, ami őrzi egyfajta lenyomatát az elmúlt időknek. Legyen az egy tárgy, egy épület stb. Úgy, ahogy erre Granasztói György hívta fel a figyelmet, egyenesen megfogalmazva a lényeget: „A Marc Bloch—Lucien Febvre féle társadalomtörténet a historizáló pozitivisztikus történetírással szemben, mint ismeretes, igen szélesre tárta a bevonható források körét, hiszen mindent annak tekintett, ami valamilyen emberi tevékenység nyomát őrzi." 7 Ugyanakkor az írott források tekintélyes része (de véledenül sem egésze) levéltárakban található. így tehát semmi meglepőt, főleg megszállottságra utaló jelet nem lelek fel abban, ha a múlt búvárlójának érdeklődését ezek a dokumentumok is felkeltik: ugyan miért lenne ez mánia? Megint csak az egyértelműség kedvéért mutatok rá: ez nem jelenti azt, hogy a kutatónak be kell(ene) érnie kizárólag a levéltári forrásokkal munkája során (az ugyanis csakugyan rögeszmés korlátoltság tünete volna), aminthogy azt sem, hogy a levéltári forrás pusztán azért értékesebb bármi másik forrásnál, mert levéltárban őrzik — ám azt sem jelenti, hogy értéktelenebb annál. Épp csak arról van szó, hogy ha valamikor valamely közgyűjteménybe került, akkor — hacsak nem történik valami olyan végzetes esemény, mint pl. az 1956-ban a Magyar Országos Levéltárat ért szovjet találat és az annak nyomán keletkező tűz —, őrzése, nyilvántartása, kutathatósága, állományvédelme biztosított. Ilyen értelemben aztán a levéltári rend valóban „abroncs" (5—6.) — de csak a kényelmes kutató számára, aki beéri azzal, hogy gondolatait és ezt követően gyakorlati kutatói mozgásterét hozzáidomítja a tényleg merev (ám szükségszerűen merev) levéltári rendhez, illetve az e gondolkodáshoz szorosan tapadó nem túl szerencsés gyakorlathoz. Ahhoz tehát, hogy mindent egy helyen, egy levéltárban akar kikutatni témája kapcsán (noha nem biztos, hogy csak ott rejteznek annak forrásai). Vö. ezzel kapcsolatosan Kaposi Zoltán írását a Levéltári Szemle ugyanezen számában: „Az egyik variáció, amikor egy jól megfogható, intakt forráscsoporttal dolgozik az ember (»találj egy jó iratcsomót és írd meg«); míg a másik, amikor a hiányos források miatt donka Paganinije megkérdezte a Kodály-módszer atyját: »Mondja, tisztelt uram, miként vett ön feleségül egy ennyire fiatal lánykát?«" VÁMOS, 2004. http://www.vamosmiklos.hu/index. php/publicisztika/hogy-volt/254-azene-mindenkie-elet-es-irodalom-48-evfolyam-3-szam. Mindazonáltal érdemes lehet latolgatni annak eshetőségét, hogy tán nem nélkülözi teljes egészében a racionalitás egyes elemeit, ha figyelmet szentelünk annak, hogy ő nem történész. 5 Ld. pl.: „... a forrásként használt szöveges dokumentumok nem magát a múltat, hanem annak egyféle értelmezését tartalmazzák. A történelmi tények ezen interpretációk által teremtődnek, ezeken kívül álló, »elemi« tények nem léteznek a jelenben a múltról, egészen egyszerűen azért, mert a múlt — már elmúlt." TAKÁCS, 2007. http://www.es.hu/print.php?nid=16845; „.... a »múltat« nagy valószínűséggel sem feltárni, sem elhallgatni nem lehet, de minden bizonnyal szembenézni sem lehet vele. Egész egyszerűen azért, mert a »múlt« elmúlt." NAGYCSERE, 2008/a. http://www.betekintő.hu/Default.aspx?cikkId=88. Szomorú, ha akad történész, akire megrendítően hat, mikor azzal szembesül, hogy nem eredhet teljes sikerrel a múlt nyomába: „Innen nézve nagyon érthetővé válnak az indulatok, hiszen azt az egyértelmű és jelentőségteljes szerepét érzi veszni a történész, hogy ő a múlt igazságának letéteményese." SzÓCS, 2008. 107. 6 Azon — vitatható, de kétségkívül nem élből elvetendő — nézetet, amely szerint a történészeknek a múltról alkotott konstrukciója csupán egyfajta narratíva, ily módon az általuk keletkeztetett (konstruált) textualizáció a (szépirodalommal rokonítható, e helyt csak említés szintjén hozom fel, mert mint fentebb utaltam rá, alapvetően levéltárosként jegyzem ezt az írást. Mindazonáltal erre nézve — kétségkívül szellemes és provokatív ötletként — ld. elsősorban az alábbi munkát: SCHAMA, 1991. 7 BÁCSKAI-FARAGÓ-GERŐ-GRANASZTÓI-GYÁNI, 2001. 192. 30