Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 3. szám - MÉRLEG - Levéltári kézkönyv. Főszerk.: KÖRMENDY LAJOS. (Ism.: KECSKEMÉTI KÁROLY)

Mérleg delmi rész tárgyalja — ugyanis a levéltári intézményekbe ilyen típusú anyag is bekerül. A film-, televízió- és rádióarchívumokat a magyar szakmai kultúra nem sorolja a levéltárak közé; a levéltárakat felsoroló 1995. évi listán (314—316.) nem szerepelnek. Szerkezet, arányok, szerkesztési elvek A kézikönyv hét fejezetből áll: segédtudományok — 10%; intézménytörténet (ez a leghoszszabb fejezet) — 25%; levéltártörténet és jog — 8,5%; irattan és iratkezelés — 14%; levéltártan — 13%; állományvédelem — 13%; informatika — 15%. Összefoglalva: a történettudományba ágyazott rész 40%, levéltári elmélet és gyakorlat 60%. Erre a kérdésre még visszatérek. Még néhány adat. A szerkesztés feladatát a főszerkesztő (maga is fejezetszerkesztő) és hat fejezetszerkesztő látta el. Szeretném a nevüket megemlíteni: Érszegi Géza, Bán Péter, Lakos János, Haraszti Viktor, Dóka Klára, Albrechtné Kunszeri Gabriella és Körmendy Lajos. A hét fejezet összesen ötven alfejezetre oszlik, az alfejezetek szakaszokra tagolódnak. A szerkesztés a kollektív munka követelményeihez igazodott, a többszáz szakaszt 34 szerző írta. (Az 1993. évi francia Manuel 11 fejezetét 11 szerkesztő szerkesztette, 23 szerző munkatárs segítségével. Ok is tehát 34-en voltak.) A szerkesztési alapelv: minden egyes identifikálható, önálló kifejtést igénylő tárgyat a témához legjobban értő magyar szakemberre bízott a szerkesztő. Az átfedéseket nem lehetett elkerülni, sem a három történelmi, sem a négy levéltári fejezetben. A főszerkesztő és a fejezetszekesztők tudatosan vállalták az ismétlődéseket. Egy másik szerkesztési alapelv: valamennyi téma történeti keretbe került, mintegy kötelezővé téve az átfedéseket. Előnye a módszernek, hogy minden egyes szakmai problémát, rendelkezést történelmi hátterébe ágyazva ismertet, hogy minden egyes fejezet megáll önmagában, tehát kiadható önálló füzetben, ugyanakkor hátránya, hog}

7 nem tárul az olvasó elé a levéltári doktrína mint összefüggő elméleti egész. Az olvasók fogják eldönteni, hogy második kiadás esetén ezt a történeti megközelítést vag

у az elméleti struktúrát kell-e előnybe helyezni. A szerkesztők és szerzők a szintézisek deskriptív módszerét követték, leírták a történetet, a helyzetet, az elméletet és a gyakorlatot, és a súlypontot a leírás pontosságára helyezték. Preskriptív elemek persze bőven vannak a könyvben, ilyenek a különböző törvények, rendeletek, szabványok és európai irányelvek ismertetései, de a könyv célja nem a legjobb szakmai módszerek ajánlása, hanem a ma (és a múltban) Magyarországon alkalmazott szakmai eljárások leírása. A klasszikus preskriptív kézikönyvek szelleméhez az ötödik, levéltártani fejezet egy része, a hatodik, állományvédelmi és a hetedik, informatikáról szóló fejezet áll a legközelebb. Egyeden példával illusztrálnám a különbséget a deskripció és a preskripció között, a klimatikus kilengéseket tompító kettős fal példájával. Kínában a kettős fal kötelező, ugyanúgy hozzátartozik az állományvédelemhez, mint a dohányzási tilalom a raktárakban. A hatodik, egyébként szinte teljes egészében preskriptív, fejezet a lehetőségek között említi, mert a kettős fal normája még nem integrálódott a magyar szakmai kultúrába. A szerkesztés egyik, külön nem hangsúlyozott, de a legtöbb fejezetben követett alapelve: a személytelenítés. Csak tényekről és intézkedésekről van szó — a tervezőről és megvalósítóról az olvasó nem tud meg semmit. Két példa: Komjáthy Miklós neve nincs a Mohács előtti gyűjtemény mellett, a Magyar Országos Levéltár mikrofilmezési programjának ismertetése nem említi Borsa Ivánt. Szisztematikusan csak az idézett művek külföldi vagy magyar szerzőinek nevét tartalmazza a szöveg. Felróni a hiányokat egy 800 oldalas könyvnek komolytalan lenne. De a könyv ezzel a szerkesztési alapelvvel bebizonyította, hogy végre el 69