Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. szám - VITA - NAGY SÁNDOR: Levéltárak és használói igények

Nagy Sándor mányos kutatás kizárólagos terepe, s az erre képesített és hivatott historikusok sem privilegizált kutatók többé. A „múlt" és a „jelen" lassan összeér, s ezt nem csupán az állambiztonsági iratok körüli látványos politikai csatározások támasztják alá. Az egymást követő kárpótlási hullámok, a levéltárak adminisztratív (jogbiztosító) funkciójának felerősödése, a családfakutatások robbanásszerű terjedése, az identitáskeresés más irányaival (a szűkebb pátria, a saját szakma, munkaadó intézmény története) együtt, ugyancsak jellegzetes tünetei az említett változásnak. Nem lehet tehát elfeledkezni a botcsinálta történészekről, a „saját múltak" után kutakodókról, az ügyeiket eligazítani kívánó állampolgárokról, akik nem feltédenül a Gyáni által körvonalazott igényeket támasztanák a levéltárakkal szemben. így az igazi kérdés szerintem az, megtörhető-e a proveniencia-elv uralma úgy, hogy annak alternatívája ne csupán parciális kutatói érdekeket támogasson? Gyáni Gábor a maga felvetésére — kérdésem első felére — egyértelmű nemmel válaszol, hivatkozva az átalakítás költségeire, reménytelenségére, sőt értelmetienségére. Én azonban azt hiszem, jó érzékkel tapogatózik a digitalizálás környékén, noha az abban rejlő potenciális lehetőségeket, talán mert a honi levéltárakban ez a fajta tevékenység általában véve még gyerekcipőben jár, erősen alábecsüli. Meglátásom szerint, a kárhoztatott levéltári struktúrától függeden, ha tetszik — a Gyáni által erőltetett nézőpontból — annak abroncsát virtuálisan szétrobbantó (egyúttal: a fizikai átrendezést feleslegessé tevő) adatbázis-építés és digitalizálás korántsem olyan kivihetetien vállalkozás, amint azt a szerző állítja. Ismerős terepen maradva, példaként hivatkozhatok a Budapest Főváros Levéltárában közel egy évtizede, cseppet sem gőzerővel épített Társadalomtörténeti Adattárra, amely eddig több száz iratfolyóméternyi, jórészt 19—20. századi jogszolgáltatási anyagot feltárva, több mint 600 ezer személyi rekordot tartalmaz.

3 Természetesen, az adatbázis korántsem az iratok „minden egyes sorát és betűjét", hanem egyelőre csak a feldolgozott ügyek szereplőinek alapadatait tartalmazza. Nemrég viszont kísérletképpen, az adatbázis-építéshez kapcsolódóan, megindult egyes, kihirdetett végrendeleteket, valamint közjegyzői okiratokat tartalmazó állagok digitalizálása is, aminek révén képfájlokban az iratok teljes szövege is elérhető lesz. Nos, mindez együttvéve — bátran állítható — szédítő perspektívát nyit a levéltárak, illetve használóik előtt: a történészek (és más érdeklődők) nemhogy a levéltári „kanonikus rend" diktálta akadályokba nem ütköznek majd, de magával a levéltári intézménnyel sem kell kapcsolatba lépniük, amennyiben tetszőleges helyszínen, akár otthonról, az interneten végezhetik a kutatást. Lehet vitatkozni rajta, vajon nem állít-e elénk a kutatás eme új módja másfajta akadályokat. Az internetes adatbázisok használata, amint a levéltári iratanyagban való tájékozódás hagyományos módja is, kétségtelenül sajátos készségeket követel. Az adatbázisok elaprózottsága, vagyis az integráció hiánya, a szakmai standardok kidolgozatlansága vagy figyelmen kívül hagyása ugyancsak csökkentheti a kutatás hatásfokát. És az is biztos, hogy az írógép előtti korszakban (kézírással) keletkezett Íratok gyors szövegszerű megjelenítésének lehetetlensége miatt, a „minden egyes sor és betű" iránt — legalábbis ami a kereshetőséget illeti — támasztott maximalista igény még nagyon sokáig nem lesz kielégíthető. A lényeg azonban az, hogy az adatbázis-építéssel összekapcsolt digitalizálás nyomán a levéltári kutatás előtt soha nem látott lehetőségek nyílnak meg. Magától értetődik, hogy az említett erőfeszítések sem képesek megváltoztatni azokat a levéltári iratanyag természetében rejlő meghatározottságokat, amelyekre Gyáni hivatkozik. Ekként szembe kell nézni a kellemeden kérdéssel: vajon mindez nem csupán mennyiségi 3 A munkálatok szélesebb (történész) közönséggel való megismertetése végett annak idején két publikáció is született: NAGY, 2002 és NAGY-NAGY, 2007. 26