Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 3. szám - MÉRLEG - A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1919—1926) Szerk. és a bev. tanulmányt írta: RESS IMRE. (Ism.: SOMOGYI ÉVA)

Mérleg után is érvényesül. 1) a magyar provenienciájú iratanyag átadásának igénye és 2) a visszamaradó iratanyag magyar társtulajdonának (közös kezelésének) elismertetése. Tehát a Monarchia felbomlása után — ezt mutatja be a publikált anyag sokoldalúan, és ezt értelmezi a bevezető tanulmány minuciózus forráselemzéssel és a kötetben publikált iratokon túlmutató széles körű ismeretanyag alapján — Magyarország igyekezett megszerezni a magyar provenienciájú anyagokat: ez más kisebb állagok mellett főként a 1848—1849. évi minisztériumi iratokat és a neoabszolutizmus kori budai főkormányzóság iratait jelentette. A fel nem osztható bécsi anyaggal kapcsolatban pedig a magyar fél a kezdeti években arra törekedett, hogy azt mint általában a fel nem osztható kulturális javakat, közös kezelésbe vegyék. Az iratokból rekonstruálható, hogyan változott a béke-előkészítés folyamán, a nemzetközi és belpolitikai viszonyok hatására a levéltármegosztással kapcsolatos szakmai és politikai—diplomáciai álláspont. Ami számomra ebből nagyon világosan kibontakozik, az az, hog)

7 — talán a monarchiai közös múlt hatására is — a múzeumi és levéltári szakemberek mérsékletet és józanságot tanúsítottak. A szakemberek, akik Bécsben a közös levéltárban szocializálódtak — nemcsak Károlyi Árpád, hanem pl. a cseh Vaclav Kratochwill vagy a horvát Josip Ivanic is — szakmailag megalapozott és együttműködő álláspontot képviseltek: legyen a közös levéltárak egésze az utódállamok közös tulajdona. Ress bizonyos értelemben fenntartással él tudós elődei álláspontjával kapcsolatban: ,,Az internacionalizálás levéltártudományi szempontból megalapozottnak számított, de a széthulló Monarchia iránti nosztalgiától sem volt mentes" — írja több helyütt. Főként azonban, és természetesen ez a fontosabb, politikailag nem tűnt keresztülvihetőnek (XXIX, XXXII.). Olvasva a tárgyalási jegyzőkönyvek, felterjesztések hosszú sorát, számomra tulajdonképpen az tűnik ki, hog}

7 politikai rendszerek jönnek és mennek, lehet közjogi vívmányokra törekvő liberális kormányzat a dualista Monarchia keretei között, vagy a nemzetközi viszonyok rendezését kényszerűen tudomásul vevő „népköztársaság", vagy a világforradalom ábrándját kergető internacionalista tanácsköztársaság — tehát jöhet sokféle rendszer és rendszerváltás —, eg)

1 dolog változatlan maradt. A levéltárak és általában a közgyűjtemények sorsát nem a levéltárosok, muzeológusok szakmai argumentációja, hanem mindenkor az a felett álló nagypolitika határozta meg. Számomra ez az iratpublikáció a hivatalnok—tudós, az állam szolgája (hiszen a szereplők mind azok voltak) esendőségét, kiszolgáltatottságát, alkalmanként már-már groteszk lojalitási készségét mutatja. Mert hogyan értékelhetnénk másként Fraknói püspöknek, a közös gyűjtemények felosztását előkészítő bizottság elnökének a Külügyi Népbiztossághoz intézett felterjesztését (1919. március 31-ről), amelyben a szokásos történeti érvek után arra hivatkozik, Magyarországnak feltétlenül fel kell lépnie a Habsburg-gyűjteményekkel kapcsolatos jogigényei érvényesítéséért, mert „nem nélkülözheti e szellemi javakat, hogy ezek élvezete által a proletárság életét szebbé tegye, a proletár osztályt felemelje, hog)' részesítse mindazon szellemi élvezetekben, melyek eddig csak a kiváltságosoknak jutottak osztályrészül". (36. sz. irat.) Hasonló gondolatokat kelt Szekfű Gyula elkeseredett igyekezete, hog)

7 igazolja korábbi tevékenységét: „Ha mi a helyünket elhagytuk volna, a tanácskormánytól behelyezendő új emberek az ország jogait nyugodt lélekkel feladták volna. így mi hazafias kötelességből maradtunk a helyünkön." A történetet, a Szekfű ellen folytatatott vizsgálatot, amit 1919. évi budapesti egyetemi tanári kinevezése miatt indítottak ellene, más forrásból is ismerjük (DÉNES IVÁN ZOLTÁN: A realitás illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Bp., 1976. 176.). De itt a hivatalos iratok, felterjesztések és jegyzőkönyvek sorában a vádaskodás és önigazolás szubjektív hangja még elszomorítóbb. 63