Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. szám - GYŰJTŐTERÜLET - SÓBER PÉTER: Gyűjtőterületi ellenőrzések és tapasztalatai Bács-Kiskun megyében

Sóber Péter egy leleményes kolléganő kérdezte e sorok írójától az egyik polgármesteri hivatalból. A válasz itt is ugyanaz, mint az adófőkönyvek esetében: a jogszabály nem teszi lehetővé selejtezésüket, ezért a levéltár soha nem fog ehhez hozzájárulni. De vajon helyesen teszi-e a levéltáros társadalom, hogy olyan iratokat őriztet, amit átvenni nem akar, és amelyekben komoly történeti kutatás nincs, vagy egészen minimális? Ezek közé tartozik az adófőkönyv (ne feledjük, ezek szocialista kori iratok), a számlalapok, a marhalevél-iktatók, hogy csak párat említsünk. Teljesen egyetérthetünk azzal, hogy a gyűjtőterületi ellenőrzések a levéltárak mostohagyermekeinek tekinthetők.

1

6 Az idősebb kollégák már sok esetben viszolyognak attól, hogy vidékre menjenek, és ott vitatkozzanak arról, hogy nemcsak 15-20 irattári jelet kellene alkalmazni az iktatás során egy önkormányzatnál, hogy selejtezzék végre ki az 1970-es években keletkezett számlákat, banknaplókat és szabálysértési iratokat stb., de sok esetben a technikai feltétel sincs meg ahhoz, hogy szabályosan folyjék a gyűjtőterületi munka (nincs gépkocsi). így aztán valóban előfordul, hogy fiatal, viszonylag felkészületlen levéltárosokat osztanak be a viszonylag nagy tapasztalatot kívánó gyűj tő területi munkára. Összegzés E sorok írója az elmúlt 5 évben az összes Bács-Kiskun megyei települési önkormányzat irattárában járt, és az összes hivatal iratkezelését ellenőrizte kollégáival együtt. Kis javulást tapasztaltunk az önkormányzati irattárak, illetőleg az iratkezelés szakszerűségét tekintve, de ennél sokkal többre lenne szükség. Történtek iratselejtezések, amivel csökkent az iratanyag mennyisége, de a kardinális pont, a szűk levéltári kapacitás nem megoldott. Ez hozzájárul az önkormányzati irattárak zsúfoltságához is. Felvetődik a kérdés, hogy akkor mi értelme van a gyűjtőterületi munkának, ha érdemi iratgyarapodás — a mi esetünkben — valójában nem történik, vagy csak minimális mértékben? A leghitelesebb és a valóságot hűen tükröző válasz az, hogy „ápoljuk az emberi kapcsolatokat". Ezek mellett persze egy levéltáros mindig tud jó tanácsokkal is szolgálni. Ilyen pl. a selejtezés fontosságának hangsúlyozása, az irattárból az oda nem illő elemek eltávolíttatása stb. Az igazi változásnak azonban a szemléletben, az emberek hozzáállásában kellene megjelennie, hogy az iratképzők dolgozói szemében ne az irattár és ne az iratok legyenek a hivatali rangsor utolsó helyén. Mit tehetne a levéltáros szakma? Valójában nem sokat. A levéltárosok érdekérvényesítő képessége meglehetősen szűk, és nem hiszem, hogy a következő években ez érdemben változna (pedig szükség lenne rá). Abban hinni, hogy új levéltárak épülnek meglehetősen naiv gondolatnak tűnik számomra. Éppen ezért kifejezetten károsnak tartom, hogy a levéltári szakma egy része a levéltári rendszer jövőjéről úgy beszél és vitatkozik, mintha minden rendben lenne a levéltárügy jelenében, és semmi más megoldandó feladat nem merülne fel. Mintha az állam csak arra várna, hogy mikor adjon több tízmilliárd Forintot arra, hogy egy egységes levéltári rendszer jöjjön létre akkora levéltárakkal, amikben minden maradandó értékű közirat elfér. A levéltári rendszer megváltoztatásáról akkor kell beszélni és vitatkozni, amikor pénz, forrás van rá, nem pedig akkor, amikor éppen kedve van valakiknek erre. A „szolgáltató levéltár" fogalmának túlhangsúlyozásakor pedig gondolkodjunk el azon, hogy a 1

6 KENYERES-SARUSI KLSS-SLPOS, 2001. Ebben a tanulmányban csak érintőlegesen vetődik fel a gyűjtőterület kérdése, de mindenképpen továbbgondolásra érdemes. 24