Levéltári Szemle, 59. (2009)

Levéltári Szemle, 59. (2009) 2. szám - GYŰJTŐTERÜLET - Szigorú szabályok és új késztetések: lehetőségek és kényszerűségek a gyűjtő területi munkában. Kerekasztal-beszélgetés. Lejegyezte: HORVÁTH J. ANDRÁS

GYŰJTŐTERÜLET SZIGORÚ SZABÁLYOK ÉS ÚJ KÉSZTETÉSEK: LEHETŐSÉGEK ÉS KÉNYSZERŰSÉGEK A GYŰJTŐTERÜLETI MUNKÁBAN Elégséges-e a komira ti terület a valós társadalmi folyamatok dokumentálása céljából? Kellő módon körvonalasgák-e a^ érvényes irattári tervek a közszférában keletkező maradandó értékű iratok körét? Hogyan biztosíja a jelenlegi iratátvételi gyakorlat az érdemi szakmai szempontok érvényesülését? Tágítható-e a közlevéltárak gyűjtőterületi kompetenáája a társadalmi szervezetek és intézmények irányában, s kezdeményezhető-e a hazai levéltári területen is egyfajta „dokumentációs stratégia"? Tehetnek-e a területi általános levéltáraknak „a hely története"szempontjából egyedi megfontolásai? Kapcsolódjanak-e szorosabban a közlevéltárak a helyi közigazgatáshoz? Kell-e több energiát fektetni személyes magániratok gyűjtésébe? — Ezekre a kérdésekre kerestek választ a Budapest Főváros Tevéitárában márdus 19-én rendezett kerekasztal-beszélgetésen a résztvevők: Csáti Csaba (Somogy Megyei Tevéitár), Farkas Csaba (Csongrád Megyei Tevéitár), Fehér Csaba (Budapest Főváros Tevéitára), G. Toronyi Judit (Nógrád Megyei Tevéitár), Gottfried Barna (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzati Tevéitárj, Mikó Zsuzsanna (Magyar Országos Tevéitár), Sarusi Kiss Béla (Budapest Főváros Tevéitára). A beszélgetést Horváth J. András (BFT) vezette. A levéltárak iratértékelési kompetenciája, az irattári terv mint eszköz HORVÁTH Arra gondoltam, hog}- mindjárt belevágnánk a közepébe, s elsőként a munkaterület voltaképpeni tárgyát, vagyis a levéltárba kerülő iratanyag tartalmi problémáit, a maradandó érték kérdéskörét helyeznénk a beszélgetés homlokterébe. Ezt követően kerítenénk sort a jogi környezet, a szabályozás vetületeire. A fő problémát, legalábbis az én megközelítésemben a maradandó értékű források körének a közirati területről a nem közirati területre való folyamatos átcsúszása, ugyanakkor utóbbiaknak szerintem nem kellő arányú közlevéltári reprezentációja képezi. S roppant izgalmasnak vélem, hogy miközben az úgynevezett harmadik világ levéltárosai úgy tűnik le is vonják az ebből adódó következtetéseket, a nagy történelmi tradíciókkal, levéltári kultúrával rendelkező európai szakemberek kevésbé. Mifelénk mintha megrekedne a gondolkodás a szűken technikai, infótechnológiai kérdések szintjén. Nyilván van abban logika, hogy a korlátozott avagy szűk körű alkotmányos, történeti háttérrel rendelkező országokban helyezik a levéltárak inkább előtérbe a nem hatalmi instrumentumok által keletkeztetett iratoknak és dokumentációs háttérnek a forrásjellemzőit és értékét, s tágabb összefüggésekben igyekeznek szemlélni ezt a feladatot, s a társadalmat, mint olyant tekintik kvázi iratképzőnek. Persze akad példa a fejlett országok vonatkozásában is (Kanadában, Hollandiában) arra, hogy a teljes társadalmi felületet véve figyelembe értelmezik az iratgyűjtés feladatait, de a hatalmi szférákra alapuló megközelítés itt mégis — az a benyomásom — meghatározó jellegű marad. Pedig —- legalábbis számomra — nyilvánvaló, hogy pusztán az állami, önkormányzati, városi, különböző, ilyen jellegű szervek körében keletkeztetett dokumentáció egyre kevésbé képes tükrözni mindazt, ami a későbbiek folyamán a jövőt illetően figyelemre méltó és érdemleges. S a közirati területen is, minthogyha a szabályozás igen korlátozottan tükrözné csupán ezeket a szempontokat, s mereven átvenné Levéltári Szemle, 59. (2009) 1. sz. 3-17.