Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 3. szám - MÉRLEG - Spannenberger Norbert: Prohászka Ottokár: püspök az emberért. Szerk. Mózessy Gergely. Székesfehérvár, Budapest, 2006 / 83–86. o.

nemcsak lyukakat tömnek ki e tanulmányok, hisz Szabó Ferenc cikke már ismert gondolatokat foglalt össze. A második tematikus egység Utak és állomások címmel összesen hat tanulmányt foglal magába, mely az előző fejezettel ellentétben mindenféle szempontból „vegyes" és ambivalens. Itt Prohászka „gyakorlati szerepét" elemzik a szerzők, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis e politika-eseménytörténeti fejezetben világosak a problémakörfelosztások, evidensek az alfejezetekben megadott „hangsúlyok", de nem mindegyik cikk képes e feladatnak eleget tenni. Üdítő kivétel Mózessy Gergely a püspök egyházkormányzati munkájáról szóló tanulmánya, melyet nemes egyszerűséggel csak „adalékoknak" titulál. Azonban miközben kérdez és megkérdőjelez, elemez és jellemez, a megyéspüspök vonásainak egy olyan széles skáláját sikerül felvonultatnia a „püspökideáltól" a szürke hétköznapokig, mely valóban a kötet célját tükrözi vissza: egy összetett személyiség vonásait élesebben megrajzolni. E kompozícióban valóban hihető a szerző konklúziója, miszerint Prohászka „nem volt karrierista", miközben kormányzási sikerei mellett számos konfliktusát vázolja fel olyan testületekkel, „melyekkel a kormányzat bizonyos terheit meg kellett osztania." A szárnyaló teoretikus mellett megjelenik az inkább botladozó gyakorlati ember, aki magát a gondolkozó-vezető szerepében értelmezi, és nem egy csoportmunka tagjaként alkotott. Éppúgy egy izgalmas és konfliktusoktól terhes fejezetet szentel Káldor Márk és Mózessy Gergely a püspök egyetemi tanári működésének, melynek egyetlen „gyengéje" rövid terjedelme. Prohászka mint egyetemi oktató is karizmatikus minőséggel bírt, miközben szíve szerint inkább Afrikában lett volna misszionárius, mint a fővárosban egyetemi tanár. E feszültségekkel egyáltalán nem mentes szerepét a katolikus egyetemek lehetőségeiről tett nyilatkozatait és erőfeszítéseit Pécs kapcsán árnyaltan mutatják be a szerzők, mert nemcsak a püspök szemével láttatják a problémákat, hanem ellenfelei ill. opponensei szemszögéből is. A kortársak Prohászka-képét tárgyalja hasonló hangsúllyal Gyorgyovich Miklós is, aki a Regnum Marianum példáján keresztül vizsgálja Prohászka lelkiségének vonásait. A főbb keretek felvázolása mellett azonban már két okból sem tellett a szerzőnek egy absztrahált megközelítésre, amit azonban a téma mindenképp megkövetel: egyrészt lehetetlenné tette ezt a féloldalnyi idézetek tömkelege, melyekre nem lett volna szükség, másrészt a szöveges előadás metodikailag nem kellően átdolgozott volta. A politikus-közéleti püspök szereplésének egyik legizgalmasabb fejezete a forradalmakhoz való viszonya. Tengely Adrienn a részletek iránti szenvedély ess éggel taglalja a Károlyi Mihály nevével fémjelzett eróziót 1918 őszén. E témakör valóban az egyik legfőbb relevanciával bír, hisz a világháború előtt gőzerővel termelt forradalmi vagy csak társadalompolitikai reformprogramok gyakorlati megvalósítása adta nemcsak a metszéspontokat, hanem a konfliktusfelületet is különböző ideológiai áramlatoknak, illetve azok reprezentánsainak. Itt nemcsak Prohászka hozzáállása ad viszonyítási alapot az egyes vitatott problémákhoz (földreform, Papi Tanács stb.), hanem az egyházi hierarchia reakciója is a székesfehérvári püspök egyes lépéseire. Kronológiailag Tengely Adrienn témáját követi Markó Csaba tanulmánya, melynek középpontjában az intézményesített politika — pártok és szervezetek — áll. A szerző ebben a püspök politikai aktivitásának mentális metamorfózisát tárgyalja, a lelkes közszereplőtől a kiábrándult parlamenti képviselőig. Adriányi Gábor ítéletét veszi alapul, miszerint „a magyar katolicizmus elérte, hogy 84