Levéltári Szemle, 57. (2007)

Levéltári Szemle, 57. (2007) 3. szám - EGYHÁZI LEVÉLTÁRAKRÓL - Lakatos Andor: Egyházi levéltárak Magyarországon a 21. század elején - fordulóponton? / 4–16. o.

mennyire sokoldalúaknak kell lenniük az egyházi levéltárosoknak (hiszen mindezeket gyakran egy személyben kell intézniük), és hogy mennyire be kell tudni osztaniuk munkaidejüket, energiájukat. A központi levéltárakban végzett feladatokhoz ráadásul időnként „házon kívüli" feladatok is társulnak: korábban már említettem az egyházközségi levéltárak iratainak sorsát, az utóbbi évtizedben ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen anyagok rendezése, szakszerű őrzési feltételeinek kialakítása is a központi levéltárak munkatársaira vár. * A fentiekben szó esett az egyházi levéltárak történetéről, elhelyezéséről, személyi állományáról és finanszírozásáról is. Melyek mégis az összkép legfontosabb vonásai? Mi határozza meg leginkább intézményeink közelmúltját és jelenét? Milyenek a jövő kilátásai? Egyszerűsítő megfogalmazással élve: négy évtizedes elzártság (1949-1989), „csipkerózsika-álom" után az elmúlt másfél évtizedben újjáéledtek, megfiatalodtak és felvirágoztak az egyházi levéltárak Magyarországon. S ha ez a megfogalmazás szó szerint nem is igaz, hiszen az 1990 előtti években is születtek komoly szakmai teljesítmények, mégis el kell ismernünk, hogy a rendszerváltással itt is új korszak kezdődött, teljesen új lehetőségekkel és eredményekkel. Egyházi levéltáros szakmánk, mint az újrakezdők általában, látványos eredményeket produkált. Talán fiatalosságából eredt a lendület, s hogy megfelelni és bizonyítani kívánt. Bizonyítani helyét, létjogosultságát a levéltáros szakma számára, és — első hallásra talán furcsa módon — bizonyítani ugyanezt egyházi fenntartói felé is. Az egyházi levéltáros szakma teljesítményei ugyanis az anyagi hátteret tekintve döntően állami forrásokból (pályázatok, gyűjteményi támogatás) születtek, s így az intézmények szükségszerűen rászorultak arra, hogy az állam felé igazolják e támogatások hasznosságát és létjogosultságát. Ugyanakkor az is fontos volt a számukra, hogy fenntartóik számára is meggyőző módon jelezzék, hogy méltóak a bizalomra, hogy tevékenységük és eredményeik a modern lelkipásztorkodás, a 21. században szolgáló egyház számára is jelentősek, sőt nélkülözhetetlenek. Csak egy példa a felvirágzásra: az elmúlt tizenöt évben több publikációjelent meg az egyházi levéltárak-levéltárosok közreműködésével, mint az előző korokban összesen. Kérdés, hogy tartós maradhat-e a virágzás, s vállalja-e a továbbiakban akár az állam, akár a fenntartó ennek anyagi hátterét, szükséges feltételeit a változó körülmények között? Ez a kérdés már a jövő kilátásaihoz vezet bennünket. A jövő pedig sajnos bizonytalan. Ennek okát az anyagiaknál már részben érintettük: az elmúlt két évben drasztikus mértékben csökkent az egyházak gyűjteményi támogatása. Az állam csökkentené kiadásait, s a mi esetünkben olyan intézményeket támogat, amelyek magán- (pontosabban egyházi) tulajdonban vannak. Az egyházak ugyanakkor komolyabb működtethető vagyon híján önállóan nem képesek eltartani intézményeiket, amelyek gyakran közfeladatot látnak el. Az egyházi gondolkodásban érthető módon a hitoktatás, az iskolák és a szociális intézmények ügye megelőzi a levéltárügy fontosságát, s anyagi nehézségek az említett intézmények kapcsán is jócskán akadnak. Előfordulhat tehát, hogy egy levéltárfenntartó püspök az elmúlt években büszke lett levéltárára, s az azzal kapcsolatban megjelent kulturális teljesítményekre, de amint anyagi nehézségei támadnak intézményei fenntartása kapcsán, a levéltár az első helyszínek között lehet, 15