Levéltári Szemle, 56. (2006)

Levéltári Szemle, 56. (2006) 2. szám - A 250 ÉVES MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR KÖSZÖNTÉSE - Weber, Hartmut–Kerekes Dóra: Levéltárak az információs társadalomban / ford. Kerekes Dóra / 24–30. o.

az iratanyag használatának újabb módozatait meghatározhatják. A fénymásolat, a fotókópia és a mikrofilm által rögzített képi információ a dokumentumok általános használatát mozdítja elő, és megfelelő raktározási feltételek között meghosszabbítja azok élettartamát. Az információs társadalmat jellemző, a technika által indukált változások közül egy sem volt olyan meghatározó hatással a levéltárügyre, mint a digitális technológia. A digitalizálás nyomán válik szét, ami addig szétválaszthatatlanul összetartozott: az információhordozó és maga az információ. Elválik az írás az írás anyagától: a pergamen a vasgallusztintával vagy színes tintával felvitt írástól; a papír a tintával, tussal, ceruzával, írógép-szalaggal vagy a nyomtatópatron részecskéivel felvitt betűktől vagy rajzoktól; a baritpapír a fotográfián megjelenített, a képet létrehozó ezüsthalogenid zselatinrétegtől; vagy film esetében ugyanez a a réteg triacetát avagy poliészter tartalmú filmtől. Információ és információ hordozó korábban összetartoztak, és a levéltárak a levéltári anyag teljes adattartalmát csak úgy őrizhették meg, ha az adathordozókat szakszerűen beburkolták és a lehető legjobb körülmények között tárolták. Gondoljuk meg, hogy még a levéltári anyag fényképezésekor vagy fénymásolásakor újfent csak egy adathordozón lévő képi információ jött létre! Ez a hitelességet évszázadokon át biztosító elv a digitális információ esetében egyszer csak nem működik. A digitális információ ugyanis az oklevéllel, az aktával vagy akár a mikrofilmmel ellentétben, közvetlenül nem olvasható. Nem kötődik egyetlen hordozóhoz sem, illékony, vezeték nélküli vagy vezetékes hálózatokon keresztül átvihető, egyik információhordozóról a másikra átmásolható, átalakítható és törölhető. Csupán kódoló és dekódoló programokkal rendelkező számítógépek és közlési eszközök alakíthatják a „ digit "-eket (digitális anyagokat) — amelyek a banális 0 és 1 elektronikus kódokból állnak — információkká, amelyek azután a megfelelő alkalmazásszoftver segítségével érthetők csak meg. A digitális korban amúgy már évtizedek óta létező információhordozók képesek csupán digitális információkat optoelektronikusan vagy mágnesesen tárolni. Az általuk biztosított tárolási idő pedig nagymértékben felülmúlja azoknak a hardés szoftverekből álló rendszereknek az élettartamát, amelyek amúgy az ember számára az információt elérhetővé teszik. Jó okkal nevezik ezért a digitalizálást a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk feltalálása óta lezajlott és jelenleg is zajló második forradalomnak. Valóban forradalommal állunk szemben, amely a levéltárak eddigi munkamódszereire is forradalmian hat és fog is hatni. A közigazgatásban a digitális rendszereket már jó néhány esztendeje használják, és jövőben még fokozottabb mértékben fogják használni a hagyományos iratanyag helyett. Ebben az összefüggésben csak az előkészítő munkát, a dokumentumkezelés automatizált rendszereit vagy a mindenütt jelen lévő és kevéssé strukturált kommunikációs eszközt, az e-mail-t kívánom megemlíteni. A digitális ügyiratok átvételével kapcsolatosan mostanában zajló vita — joggal — nem arról szól, hogy hogyan tudjuk azokat hosszú ideig megőrizni, hanem arról, hogyan tudjuk a digitális levéltári anyagot hosszú időn keresztül a kutatók rendelkezésére bocsátani. A levéltári megőrzéssel kapcsolatban felmerülő időtartamok azonban mind az ipar, mind az államigazgatás területén értelmezhetetlenek. A levéltárak és a könyvtárak az elektronikus publikációk hosszú idejű hozzáférhetőségének biztosítására ezért olyan technikai módszerek kifejlesztésében gondolkoznak, amelyek a bizonytalan, jövőbeli digitális archeológia mellett a digitális információk olvashatóságát az információtechnológia területén ismert 5-10 éves innovációs cikluson túlmenően is olvashatóvá teszik. A 26