Levéltári Szemle, 55. (2005)

Levéltári Szemle, 55. (2005) 2. szám - HÍREK - Sóber Péter: Beszámoló az V. Bács-Kiskun Megyei Levéltári Napról / 90–92. o.

BESZÁMOLÓ AZ V. BÁCS-KISKUN MEGYEI LEVÉLTÁRI NAPRÓL Ötödik alkalommal került megrendezésre a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltárának tudományos konferenciája 2004. november 8-án. A patinás Cifrapalotában megtartott Levéltári Nap témája ezúttal a Kisebbségek a Duna-Tisza közén volt. A témaválasztás feltétlenül indokolt, hiszen a Duna-Tisza köze — amelynek legnagyobb megyéje a mai Bács-Kiskun megye — történelme során számos, különféle etnikumú, vallású, szokású népnek adott otthont. A konferencia előadásai kronológiai sorrendben haladva mutattak be egy-egy szeletet ezeknek a népeknek és ennek a területnek a múltjából a középkortól egészen a jelenig. Az Levéltári Nap Szabó Károly, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés alelnöke megnyitójával kezdődött. Első előadóként Blazovich László, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója a középkor világába kalauzolta a hallgatóságot Kunok és szerbek a Dél-Alföldön a 13-16. században c. előadásával. Kiemelte, hogy az Alföld területén komoly népmozgások voltak, hiszen a honfoglaló magyarok megtelepedése után a 13. században a mongolok elől menekülő kunokat fogadta be az ország. A két nép között számos nehézségekkel volt terhelt az együttélés, mivel a magyarság ekkor már letelepedett életmódot folytatott, szemben a kunokkal, akik még nomádok voltak. A kunok meglehetősen széles körű autonómiával rendelkeztek a középkori Magyarországon. Közigazgatási szervezetük alapja a szék volt, éppúgy, mint a későbbiek során a székelyeké is. A kun népesség genetikailag a mai napig fennmaradt, bár önálló nyelvét elvesztette. A szerbekre áttérve az előadó elmondta, hogy ez a népesség a 15-16. sz. folyamán vándorolt magyar területre, párhuzamosan a törökök előrenyomulásával. Döntő jelentőségű volt az 1521. év, amikor Nándorfehérvár (a mai Belgrád) elesett. Ezután ugyanis jóval nagyobb mértékű bevándorlás indult meg a Magyar Királyság területére. A 16. sz. végére így jelentős etnikai változások következtek be. Ennek hatására kialakult egy nyelvhatár a déli szlávok és a magyarok között, ami a Maros, Dráva, Szabadka vonalnál húzódott. Bárth János, a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Megyei Múzeumi Szervezetének igazgatója A kalocsai Sárköz etnikai viszonyai a 18. században címmel tartotta meg referátumát. Az előadó hangsúlyozta, hogy néprajzi szempontból sokszínű magyarság élt ezen a területen az adott időszakban. Két fő csoportot különböztetett meg: az ezeréves múlttal rendelkező, tehát a honfoglalás óta itt élő magyarságot, ül. az észak-déli népmozgások során letelepedettek csoportját. Magyarok, rácok, szlovákok és németek is éltek a kalocsai Sárköz területén. Vallási szempontból elkülönültek a Duna-melléki magyar falvak, amelyek főként reformátusok voltak, Fájsz kivételével. Szinte mindegyik településnek voltak megkülönböztető specifikumai. Kecelt pl. északi eredetű magyar népesség lakta, míg Miskét tót, azaz szlovák bevándorló csoportok népesítették be a 18. századra. Bátya és Dusnok falvaiba délről érkező rácok, vagyis szerbek települtek be, akik azonban katolikusok voltak, őket nevezi a néprajzi irodalom — nagyon találóan — ráchorvátoknak. A németség szintén régóta lakója ennek a vidéknek. A kalocsai érsekek három falut telepítettek be velük, Hajóst, Nemesnádudvart és Császártöltést. A 90