Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - HÍREK - Nagy Róbert: Beszámoló az MLE Nyugat-Dunántúli Szekciójának zalaegerszegi üléséről / 70–72. o.

A szekcióülés zárásaként Káli Csaba, a Zala Megyei Levéltár igazgató-helyettese, a nyugat-dunántúli szekció elnöke röviden az alábbiakban foglalta össze a 10/2002 sz. NKÖM-rendelet végrehajtásával kapcsolatos eddigi tapasztalatokat. A rendelettel kapcsolatos hiányosságok három csoportba oszthatók. 1. A „levéltárügy" egészével kapcsolatos hiányok. 2. A szöveghez képest előálló belső, strukturális hiányok. 3. A szövegen belüli „apró" hiányok (szavak, szószerkezetek, mondatok szintjén). 1. A levéltári törvénnyel ellentétben a rendelet nem terjed ki az irattárakra, velük szemben csak áttételes és minimális követelményeket támaszt. A rendeletből kimaradtak a követelmények teljesíthetőségét megalapozó (működési, személyi, tárgyi stb.) garanciák. A rendelet megoldatlanul hagyta a szankcionálás kérdését is. Ami azonban talán a legneuralgikusabb hiányosság, az az ajánlások rendszere. Nem tisztázott, hogy mely témakörökben és mikor születnek meg ezek. A másik, ezzel kapcsolatos probléma: az „Ajánlás" vajon elégséges szabályozási szint lesz-e, hisz olyan fontos kérdések, mint az optimális, de legalábbis megfelelő raktári elhelyezés — ami a legalapvetőbb követelmények egyike — gyakorlatilag nem lesz kötelező senkire nézve sem. 2. Ebben a kérdéskörben — a levéltárakban folyó szakmai munkákat tekintve — talán az ügyfélszolgálat a legneuralgikusabb pont, minthogy több levéltárban az ügyfelek száma magasabb, mint a kutatóké. Ráadásul a rendszerváltás után a jogbiztosító iratok ismét felértékelődtek. Mindez párosul azzal, hogy az állampolgárok egyre inkább tisztában vannak jogaikkal. így a „nagy tétben játszó" profi ügyfelek már eleve ügyvéddel érkeznek, ami óriási felelősséget ró az ügyfélszolgálati dolgozókra és a vezetőkre. (Gondoljunk csak a tervrajzokra és egyéb kvázi szerzői jogdíjas iratanyagokra!) A rendelet semmilyen támpontot nem ad az ügyfélszolgálati munka eljárásjogi alapjaira. Az illetékek ügyében finoman szólva sincs összhang a rendelet vonatkozó paragrafusa, valamint az általa citált törvény között (amely csak állami levéltárakat említ az illetéket szedni kötelesek sorában). A belső egyenetlenségek között meg kell említeni az adatvédelem miatti anonimizálás szabályozatlanságát — szemben a hitelesítés szabályozottságával. Ugyancsak itt kell említést tenni a levéltári könyvtár teljes mellőzöttségéről, amely ellátandó szakmai feladatként legalább puszta említést érdemelt volna. 3. A rendelet nem szól a MOLSTAT után 2001-ben bevezetett IStAR által kérhető adatokról. Ez praktikus lenne, hisz így a levéltárak mindig előre tudnák, milyen adatokat kell év közben gyüjteniük, nem érhetné őket meglepetés az adatszolgáltatás során. A felszámolók kezébe került iratanyagok sorsának nyomon követése sem szabályozott. Ami a szövegben van, az nem a levéltárak érdekeit szolgálja. A kutatók esetében kimaradt az életkori határ, amelyet viszont fontos lenne a rendeletben meghatározni. Nem teljesen világos, hogy a számítógépre kerülő nyilvántartások papíralapú változatainak mi lesz a sorsa (remélhetően nem kell párhuzamosan vezetni, maximum csak egy átmeneti ideig). Végezetül: a 60. § (4) bekezdéséből kimaradt a 6. §-ban említett szervnyilvántartás számítógépre vitelének időponthoz kötése. A MLE Nyugat-Dunántúli Szekciójának ez év májusi zalaegerszegi ülése végül — a központi szabályozás és a gyakorlati megvalósítás lehetőségeiről, az egyre akutabbá váló, vagy már vitathatatlanul aktuális problémákról szóló előadások után — kötetlen szakmai beszélgetéssel zárult. Nagy Róbert 72