Levéltári Szemle, 53. (2003)

Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - MÉRLEG - Káli Csaba: Héjja Julianna Erika: Békés vármegye archontológiája (1699) 1715–1950. Főispánok és alispánok. Gyula, 2002. (Közlemények Békés megye és környéke történetéből, 8.) / 60–62. o.

HEJJA JULIANNA ERIKA BÉKÉS VÁRMEGYE ARCHONTOLÓGIÁJA (1699) 1715-1950 FŐISPÁNOK ÉS ALISPÁNOK Gyula, 2002 (Közlemények Békés megye és környéke történetéből, 8.) 266 p. Kézbe véve Héjjá Julianna Erika küllemre egyszerű, de mégis elegáns kivitelű müvét, első ránézésre csak sejthetjük, belelapozva, illetve végigolvasva azonban bizton megállapíthatjuk, hogy kiváló archontológiai munkával van dolgunk. A szerény külső mögött óriási munka és tudományos érték áll. A történettudomány egészén belül helyzetükből adódóan a levéltárak és levéltárosaik predesztinálódtak arra, hogy alapkutatásként egy sor segédtudományt — köztük az archontológiát — műveljenek, hathatósan elősegítve a szintézisek megszületését. Ez a feladat kétszeresen is hálátlan. Egyrészről maga a munka igen nagy odafigyelést, szisztematikus feltárást és precizitást igényel, ami óriási felelősséggel párosul, hiszen forrásértékű segédletet keletkeztet a szerző. Másrészről a munka hálátlansága abban rejlik, hogy az archontológus munkáját felhasználva mások aratják le szintéziseikkel a dicsőséget, legfeljebb egy lábjegyzetben említődik előbbi neve és munkássága. Éppen ezért fontos, hogy ezek az alapkutatások külön kötetekben is megjelenjenek, valódi értékükön kezelendő őket. A mű bevezető fejezete — szóetimológiával indulva — röviden összefoglalja az eddigi magyarországi archontológiai kutatásokat, külön is kitérve a Békés megyei kutatástörténetre, megjegyezve egyúttal, hogy jelen munka közvetlen folytatását képezi az itt citált szerzők {Karácsonyi János, Fallenbüchl Zoltán, Mudrák József, Somogyi Zsigmond) Békés megyét (is) érintő munkásságának. A következő fejezet Pillanatképek a Békés vármegyei hivatali elit sorsfordító napjaiból címet viseli, amelyben a vármegye 17. sz. végén megkezdődött újjászervezésétől kezdődően 1950-ig kapunk körképet a főispáni beiktatások eleinte meglehetősen hagyománytisztelő, majd egyre egyszerűbb, mondhatni elszürkülő koreográfiájáról. A 20. sz. elejéig a ceremónia nem sokat változott, fényűzésben igyekezett mindenki túltenni elődjén. Részletes beszámolókat olvashatunk a vasútállomáson rendezett ünnepélyes fogadtatásoktól kezdve a nagyszabású díszvacsorákon át a távozó vagy elhunyt főispánok arcképének megfestetéséig. Először az első világháború idején tört meg a beiktatási parádék hagyománya, ami a hadi helyzetből, illetve a belügyminiszternek kifejezetten a mértékletességre intő körrendeletéből következett. A Horthy-kor alapvetően az egyszerűsödés időszaka volt, mígnem 1945-tel teljesen megszűnt a reprezentativitás. A fejezet érdekes — és néhol igen mulatságos — tartalmi elemei mellé csak egy apró kiegészítés: a 23. oldal 72. sz. lábjegyzetéből kimaradt az 1920:XI. te, amely szintén a tisztviselők választásának elhalasztásáról, illetőleg mandátumuk meghosszabbításáról intézkedett. Ugyanitt kell kitérnünk egy formai megoldásra is, miszerint a törvényi megjelöléseket célszerű lett volna a bevett szokás szerint római számokkal jelölni. A következő két rövid, ámde fontos fejezet Békés vármegye főispánjainak (16991950) és alispánjainak (1715-1950) hivatali idejét mutatja be kronológiai rendben. E felsorolást követi az a fejezet, amely valójában a mű „lelkének" számít, és a szerény Sorsok, életutak, életrajzi vázlatok címet kapta. A főispánok (főispáni 60