Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 1. szám - JELENTÉSEK, BESZÁMOLÓK - Tarr Attila: Az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa 2001. évi közgyűlése / 66–68. o.

napjainkban kezdődött el, de a tennivaló nagyon széleskörű itt is. Megoldásra vár a későbbiekben az elektronikus selejtezés, felhasználás, tárolás is. A második felkért előadó a Belügyminisztérium Titokvédelmi Irodája részéről Súlyán Jánosné főosztályvezető volt. Széles spektrumú és összetett előadását a titok- és titokvédelem kapcsolatával kezdte. A titok megjelenési formája nagyon sokféle lehet (levél, bank, adó, állam, ügyvédi, gyónási, természetes személy titka, jogi személy titka), és a titokvédelemre vonatkozó jogszabályok is egymásra épülnek jogrendszerünkben (Alkotmány, BTK, PTK, szakmai törvények). A titok és a titokvédelem tehát mindenkire kiterjed, így a kutatóra, ügyfélre is, akinek állampolgári jogairól és kötelességeiről tájékoztatást kell adni. Az adatokat tárgyuk szerint két nagy csoportba lehet osztani. Közérdekű adat illetve magánadat. A magánadat esetében egyszerű a helyzet, az a természetes személy természetes adata. A közérdekű adatoknál vannak nyilvános és nem nyilvános adatok. A nem nyilvános adatokra vonatkoznak a titokvédelmi előírások, ezek közül a legfontosabb, hogy csak a jogosult minősítheti azzá, illetve, hogy a minősítetté nyilvánítás csakis az alaki feltételek megléte esetén történhet meg. A nemzeti titokvédelmi rendszer négy pillérre épül. Törvényi védelem, mint a legfelsőbb iránymutató, a személyi biztosítékok rendszere (államtitokhoz aki hozzáférhet, annak bizonyos ellenőrzésen kell átesnie), a fizikai, adminisztrációs védelem, végül pedig ennek az egésznek a technikai és szervezeti/szervezési felügyeletét biztosítja a Belügyminisztérium. A titkosítás során alapvető, hogy arról a minősítő dönt. Ez tulajdonképpen az információszabadság korlátozása is egyben, de mivel erre feltétlenül szükség van, ezért ha már létezik is ilyen, azt a törvény a legmagasabb szintre telepíti (MNB elnöke, ombudsman, Köztársasági Elnök stb). A titokbirtokosra pedig szintén komoly kötelezettségeket és szabályokat ró a törvény. Piramis-szerűén felépülő rendszer szerint a minősítő dönt arról, hogy szükség van-e titkosításra vagy sem. Ehhez egy kezdeményezésre van szükség onnan, ahol az irat keletkezik. Ezt követően a titokbirtokosnak (levéltár-igazgató) ismernie kell: az iratok milyen szintű titkokat tartalmaz(hat)nak. Még alsóbb szint a betekintőé, hiszen sok esetben előfordul, hogy állami, vagy közfeladatok érdekében szükség van ezen iratok átadására. Ilyenkor azonban csak a legminimálisabb mennyiséget, azaz csak a tárgyra vonatkozót lehet átadni, kiszolgáltatni. (Ebben az esetben további problémaként merülhet fel az, hogy a betekintőt is súlyos kötelezettségek terhelik, hisz a megismerőnek nyilatkozatot kell tennie a titoktartásról, illetve az adott irattal nem rendelkezhet szabadon. További szigorítás lehet a következő: a betekintőre esetleg alkalmassági vizsga-kötelezettséget írnak elő.) A képzeletbeli piramisnak a legalján a titkos ügyiratok kezelőinek vezetője áll, egy újabb szinttel lejjebb (immár bezárulva) az iratkezelő személy. Összefoglalva: egyfajta optimális esetben a mindenkori cél a lehető legkevesebb titkosításra való törekevés kell, hogy legyen, ne forduljanak elő indokolatlan információ visszatartások, meglegyen a jogosultság a jogorvoslathoz is. De ugyanakkor olyan eszközökre is szükség van, amelyek az esetleges szabálysértést szabályozzák. Ezekkel összhangban kell állnia a rendszeres felülvizsgálatnak, amelyet kormányrendelet szabályoz. Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetés során G. Vass István a Magyar Országos Levéltár főosztályvezetője szintén a sajátos közép-európai problémára mutatott rá. Székely Ivánhoz csatlakozva szerinte sem lehet minden ügyet és kérelmet egy kalap 67