Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 1. szám - PORTRÉ - Erdélyi Erzsébet: Egy örökifjú levéltáros: Beszélgetés Borosy Andrással / 49–53. o.

> Ötödévesként filozófiából és pedagógiából valóban nála vizsgáztam, és természetesen az óráira is jártam. Egyéb kapcsolatom nem volt vele. Talán még azt kell megemlítenem, hogy egyik legjobb barátom volt — és még ma is az — Kövendi Dénes, aki Karácsony Sándor szűkebb szellemi környezetéhez tartozott. Valószínű, hogy Karácsony Sándor tudományos értékelését akarták azzal lerontani, hogy a tanítványai között összeesküvők is voltak. > Karácsony Sándort már előbb kikezdték, hiszen ő már 1950. március 28-án megírta ,, önként", „saját elhatározásából" azt a levelet az akkori közoktatásügyi miniszternek, Darvas Józsefnek, amelyben „megrongált egészségi állapotára" hivatkozva kérte nyugdíjazását. Hogy lehetséges az, hogy Szabó István professzort békén hagyta a hatalom? > Nem egészen. Szabó Istvánt nagyra becsülték mint tudóst, de nem tudták marxistává tenni. Ő ki is jelentette, hogy antifasiszta, és haladó, olyan értelemben, hogy a népjólétért mindent megtesz, de marxista nem akar lenni. Nem is lett. Szükség volt rá, kitenni nem lehetett, de meg akarták gyengíteni. Andics Erzsébet kijelentette, hogy Szabó István valódi kiskirály Debrecenben, szét kellene robbantani a sleppjét. Ennek az volt a módja, hogy beszervezett minket egy nem létező összeesküvésbe egy Bán Kálmán nevű antikvárius, — eredeti foglalkozása szerint órás —, aki a Magyar Közösség nevű összeesküvésben némileg benne volt. Akkor nem tartóztatták le, de valószínűleg ennek fejében vállalt ilyen provokátor szerepet. Andics elképzelése sikerült, ennek ellenére Szabó István nem változtatott a történészi, politikai felfogásán, és akiket utánunk kineveztek tanársegédeknek, azok ugyanúgy „elromlottak", mint mi, mert becsületesek voltak. Olyan emberek kerültek ki ebből a garnitúrából, mint Für Lajos. Szabó István rendkívül erős személyiség volt. Jellemző, hogy mennyire féltek tőle a vizsgázók. Na nem azért, hogy megbuktatja őket, hanem attól tartottak, hogy rosszul szerepelnek. A professzor ugyanis ilyenkor olyan elkeseredett, szomorú arcot vágott, hogy szégyellték magukat. > Hogyan alakult az Ön sorsa az után, hogy „felgöngyölítették az összeesküvést"? > Én hét évet kaptam, Módy György és Bodolay Géza öt évet, Papp László négy évet. Hat évet le is ültem, 1956 áprilisában szabadultam. A letartóztatásom úgy zajlott, hogy az egyetemen lehívtak a pártirodára, hogy a megyei bizottságtól egy elvtárs akar velem beszélni. Ez a nyomozó bekísért az AVH-ra. Ötven nap után átvittek az ügyészségre, és újabb 56 nap múlva került sor a tárgyalásra. Persze a tárgyaláson szembesítettek minket, de szerencsénkre nem voltak elég éberek, és nem vették észre, hogy az orvosi rendelő előtt mindent meg tudtunk egymással beszélni. El akartuk kerülni, hogy valaki a másikra valljon, ezért megegyeztünk, hogy ki mit vállaljon el. és mit nem. A tevékenységünk abból állt, hogy izgató tartalmú leveleket sokszorosítottunk és terjesztettünk. Mivel nekem volt a legnagyobb szám, engem akartak az elsőrendű vádlottnak megtenni. Az Államvédelmi Hatóságot elég jól megúsztam, mert az erőszakos vallatás csak három napig tartott. Talán 30-40 pofonnal és rúgással megúsztam, ez utóbbiakat is térden vagy térden alul kaptam. Lehetett volna máshogy is. Ma sem értem, hogy még az első nap. amikor a legkimerítöbb vallatás folyt némi ütlegeléssel és kellemetlen tornagyakorlatokkal tarkítva, egyszer rám szóltak: „Nem éhes?" De — mondom —. nagyon. Erre hoztak egy teljes adag ételt a tiszti étkezdéből. Biztosan azt remélték, hogy rosszul leszek. Én nyugodtan bekanalaztam a levest, megettem a húst a körettel, még a dobostortát is. Nem számítottak arra, hogy a gyomrom és az idegeim viszonylag jó állapotban vannak. A magánzárkát viszont nehezen viseltem. Ablaka volt ugyan, bejött a napfény, de egyedül voltam. Az ítélet után Márianosztrán töltöttem két nagyon unalmas évet: ott ugyanis nem lehetett dolgozni, és rengeteget koplaltunk. 70 kilogrammról 62-re fogytam, amikor kikerültem a várpalotai szénbányába, ott 51