Levéltári Szemle, 52. (2002)

Levéltári Szemle, 52. (2002) 3. szám - Szögi László: A magyar levéltárak nemzetközi regionális együttműködése / 48–55. o.

SZÖGI LASZLO A MAGYAR LEVÉLTÁRAK NEMZETKÖZI REGIONÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉSE* A rendszerváltás óta eltelt tizenkét esztendőben Magyarország közgyűjteményei a korábbinál sokkal színesebb és változatosabb nemzetközi kapcsolatokat kezdtek ápolni. Az európai kultúra egyetemlegességénél fogva a könyvtárak, múzeumok és levéltárak együttműködése parancsoló kötelesség, de egyben magától értetődő szakmai igény is, így az előző megállapítást természetesnek kell tartani, és inkább azt mondhatjuk, hogy az 1989 előtti állapot volt ideiglenesnek tekinthető, átmeneti helyzet. Érdemes rövid történeti visszapillantást tenni szűkebb szakterületünk, a levéltárügy nemzetközi kapcsolataira. A magyar állami levéltárügy kezdeteinél már hatottak szakmánkra a nemzetközi, de legalábbis a Habsburg Birodalmon belüli példák. Aligha véletlen, hogy 1756-ban az Archívum Regni akkor már 33 éve húzódó felállítása megvalósult, hiszen Bécsben 1749-ben nyílt meg a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, és a birodalom más részeihez immár Magyarországnak is fel kellett zárkóznia. Tudjuk, hogy a kiegyezés időpontjában a Magyar Tudományos Akadémia, közelebbről Wenzel Gusztáv éppen az európai országok gyakorlatára hivatkozva javasolta az új kormánynak, hogy azok mintájára nálunk is állítsanak fel országos levéltárat. Az intézmény első kinevezett igazgatója, Pauler Gyula európai körutat is tett, hogy tájékozódjon a korabeli levéltári építészeti, őrzési és feldolgozási gyakorlatról. Más kérdés, hogy megfelelő anyagi támogatás hiányában a külföldi tapasztalatok tényleges hasznosítására levéltári vonalon az első világháború előtt alig került sor. Amikor 1898-ban ténylegesen megkezdődhetett az új levéltári épület tervezése, Pauler bécsi és különböző németországi levéltárakat tanulmányozott a legkorszerűbb megoldások alkalmazása érdekében. Az eddigi példák nem igazi szakmai kapcsolatokat jelentettek még, csupán az európai gyakorlat megismerését és a hazai viszonyokhoz való alkalmazását. A 19. században élénkültek meg azok a külföldi kutatások is amelyek a Rómában, Bécsben és másutt őrzött hungarica-jellegü levéltári anyagok feltárását célozták. Az 1854-ben alapított Institut für Österreichische Geschichtsforschung-ban dolgozó kiváló történészek, mint Thallóczy Lajos a Hofkammerarchív későbbi igazgatója, vagy Fejérpataky László, Károly Árpád, és később Szekfű Gyula — hogy csak néhány nevet említsünk — történészként ugyan, de a magyar levéltárügy nemzetközi kapcsolatait is szervezték, ha másként nem, akkor egy nemzetközi mércét tekintve is kiváló levéltáros generáció kinevelésével. Hasonló megállapítást tehetünk római vonatkozásban Fraknói Vilmosról, aki 1892-ben maga vásárolt villákat az örök városban, megteremtve ezzel a későbbi Római Magyar Történeti Intézet alapjait és segítve az ott egyre intenzívebben megkezdődő levéltári kutatásokat. A trianoni béke 1920 után, mint annyi más területen, a magyar levéltárügyben és a magyar történeti forrásanyag hozzáférhetőségében is gyökeres fordulatot hozott. Az A Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Magyar Országos Levéltár 2002. június 6-án Budapesten megrendezett A levéltárak feladatai az Európai Unióban c. konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata. 48