Levéltári Szemle, 52. (2002)
Levéltári Szemle, 52. (2002) 2. szám - HÍREK - Bagi Zoltán: A Csongrád Megyei Levéltári Napok / 81–85. o.
belügyminisztérium, mind pedig a megyei törvényhatóság elutasította ezt. Három évvel később újra napirendre került a státus megváltoztatásának igénye. Az ellenzők — helyi kezdeményezésre — népgyűlést (amely intézmény ekkor hivatalosan nem létezett) hívtak össze, amelyet Cseresnyés János rendőrkapitány engedélyezett. Itt határozatot hoztak arról, hogy aláírásgyűjtést tartanak. Az ívet 3082 családfő, összesen 90 000 forint adót fizető írta alá. Ezt azonban formai és tartalmi hibák (például: szándékosan meghamisított adó) miatt újfent elutasította a polgármester, a megye illetve a Belügyminisztérium. Ezzel zárult le a város státusa körüli vita. Szabó Pál Csaba egyetemi adjunktus Választókerületi beosztás és a megyei közigazgatás összefüggései a dualizmus kori Magyarországon c. előadásában újra a 19. század Magyarországának politikai életébe kalauzolta a megjelenteket. Az előadó leginkább a választási rendszer sajátosságait, visszáságait igyekezett egy csokorba gyűjteni. A magyar választási törvény lehetővé tette a legális választási pénzek beszivárgását, így a vesztegetés mindennapossá, sőt már szinte intézményessé vált. Ezekkel szemben azonban nehéz volt a fellépés, mivel a Magyar Királyi Kúriánál a feljelentőnek kellett bizonyítania a vesztegetés szándékát, valamint azt, hogy ez megváltoztatta a szavazás eredményét. Abban az esetben pedig, ha a bizonyítottan megvesztegetettek száma kisebb volt a választást nyert párt többségénél, akkor a Kúria elismerte a szavazás végeredményét. Egyéb antidemokratikus intézkedésekkel/cselekményekkel is terhes a korszak, mint például a választói névjegyzék összeállításánál történt visszásságok, nyílt szavazás, valamint az ellenfél jelöltjének kiszorítása a választási helyiségből. A választási körzetek kialakításánál is anomáliákat fedezhet fel a mai kor kutatója — mutatott rá az előadó, hiszen ezek terület, illetve lélekszám szerinti nagysága aránytalanul nagy eltérést idézett elő. Az utolsó előadást Tóth Ferenc ny. makói múzeumigazgató tartotta meg Urbanizáció Makón a 19. századvégén címmel. A kiegyezés után Makó nem tartozott a városiasodás élenjáró települései közé: kövezett útja nem volt; a Maroson csak komp közlekedett; fúrt kutak hiányában a lakosok a folyópartra jártak vízért. A 19. század utolsó két évtizedében azonban a város rohamos fejlődésnek indult. 1870 decemberében a jégzajlás elsodorta a kompot. így most már égetően szükségessé vált Makó számára egy híd. A városatyák azonban nem vas- vagy dróthíd, hanem a 40%-kal olcsóbb Howerendszerű fahíd építését határozták el. Makónak azonban nem volt pénze az építkezésre, így a királyi révjogot a szakminisztérium, a kivitelezési költségeket pedig az eszéki kivitelező cég állta. A hidat 1878. március 4-én adták át, majd három évvel később az arad-csanádi vasúttársaság vette negyven évre használatba. Az első gőzhajó 1851-ben jelent meg a Maroson. 1886-ban a társaság profilját azáltal kívánta bővíteni, hogy teherfuvarozást vállalt volna a Maroson. A hajózás biztonságossá tételéhez azonban szükség lett volna a folyó szabályozására, ami elmaradt, így a marosi hajózás is elenyészett, majd a trianoni béke után teljességgel megszűnt. Mintegy másfél évtizedes küzdelem előzte meg azt az 1883. január 6-i pillanatot, mikor a másodrendű Szőreg-Mákó vasútvonal első szerelvénye begördült a város állomásra. Később mozgalom indult a Hódmezővásárhely-Makó-Nagyszentmiklós közötti sínpár kiépítésére is, amely 1903 áprilisában nyílt meg. Major Miklós polgármester 1888-ban terjesztette a közgyűlés elé az artézi kutak fúrásának szükségességét. 82
