Levéltári Szemle, 51. (2001)

Levéltári Szemle, 51. (2001) 4. szám - Borsa Iván: Identitászavar és levéltárosképzés / 19–28. o.

Identitászavar Ennek a levéltárosi identitászavarnak az okát az Osztrák-Magyar Moncarchiában lehet megtalálni. A Monarchia első világháború előtti térképén ma hét önálló állam (Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország, Bosznia) létezik; két mai országnak (Lengyelország, Románia) jelentős területei, kettőnek (Szerbia és Ukrajna) pedig kisebb területei találhatók ezen a térképen. Tapasztalatom szerint e terület levéltárosainál észlelhető ez a bizonyos szakmai identitászavar, amelynek szakmai oka — szerintem — a bécsi Institutfür Österreichische Geschichtsforschung. Ebben az intézetben ugyanis nemcsak az osztrák történészek sajátítottak el a levéltári kutatáshoz szükséges ismereteket, hanem a Monarchia egész területéről jöttek Bécsbe történetkutatók, akik a Monarchia egyetlen ilyen jellegű intézetében „posztgraduális" képzéssel biztosították továbbképzésüket, a levéltárosok éppúgy, mint a leendő egyetemi előadók, professzorok. Minthogy a Monarchiában levéltárosképzés máshol nem volt, ráadásul a történelemmel foglalkozni kívánó ambiciózus jogászok és történelem szakot végzett levéltárosok csak itt fejleszthették tovább szakmai ismereteiket. Az Intézet ma is ilyen profillal működik, így tulajdonképpen az osztrák levéltárosok sem mentesek az identitászavartól. Az említett bécsi konferencia egyik szünetében megkérdeztem régi levéltáros ismerősömet, Leopold Auert, hogy mi a helyzet Ausztriában? Válaszát némi zavarral úgy foglalta össze, hogy „fele-fele". Ami — szerintem — az identitászavar finom szinonimája. * * * A múltat illetően az 1874-ben újjáalakult Magyar Országos Levéltár helyzetét szeretném felvázolni. Az országgyűlés által 1723-ban alapított és működését 1756-ban megkezdett Archívum regni feladata lett 1867 után, hogy átvegye a megszűnt Magyar Királyi Kancellária, a Magyar Királyi Helytartótanács, az Erdélyi Királyi Kancellária, a Magyar Királyi Udvari Kamara és az Erdélyi Gubernium és más megszűnt országos hatóságok és a felső bíróságok iratanyagát. Ezeknek majdnem mindegyike több iratanyaggal rendelkezett, mint a befogadó Archívum regni. Az iratokkal több esetben annak kezelője is az újjászervezett Magyar Országos Levéltár létszámába került. Ezek a levéltári egységek tulajdonképpen nagyra nőtt irattárak voltak, amelyekben történeti kutatás nem, vagy alig volt. Hogy milyen fennforgó feltételek mellett, ennek megismerése/megismertetése a mai Magyar Országos Levéltár levéltárosaira vár. Az iratanyaggal „örökölt", középiskolát végzett irattárosok viszont latin-németmagyar nyelvtudással rendelkeztek. Kivétel a „felsőfokú végzettséggel" rendelkező Jakab Elek, az erdélyi guberniumi levéltár ügyvédi vizsgát tett főigazgatója volt, aki allevéltárosi rangban viselte gondját az erdélyi iratanyagnak. 1874-ben az akkor 33 éves, jogot végzett Pauler Gyula lett az országos levéltáros. Pauler a kinevezését követő évben németországi tanulmányútra ment. Ebben az időben számos német levéltárban folyt az iratanyag korszakonként történő tárgyi átrendezése, tekintet nélkül az iratok eredeti rendjére. A tanulmányút hatására Pauler is célul tűzte ki az iratanyag korszakonként történő rendezését. Az első korszak határául a mohácsi csatavesztés napját, 1526. augusztus 29-ét jelölve meg. 20