Levéltári Szemle, 50. (2000)
Levéltári Szemle, 50. (2000) 4. szám - Erdős Ferenc–Tyekvicska Árpád–G. Vass István: A kárpótlási folyamat során keletkezett iratanyag levéltári értékelése / 3–16. o.
vagy hozzátartozóinak kárpótlásban részesítését. Első fokon ezekben az ügyekben is az OKKH járt el. A törvény végrehajtása során hivatalból felülvizsgáltak 271 517 korábbi kérelmet, és közel ugyanennyi ügyben új határozatot hoztak. Míg a jogosultak körének említett kiterjesztése folytán 203 604 új kérelem érkezett be, és közel ennyi határozat született. Ezek felülvizsgálatát ezúttal is az illetékes bíróságtól lehetett kérni. A szándék nyilvánvalóan az volt, hogy a kárpótlással összefüggő feladatok ellátására létrehozott szervezet egyes szintjei (az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, illetve annak területi szervei, a megyei (fővárosi) kárrendezési hivatalok) részére világosan elkülönülő hatásköröket állapítson meg. A több megye területén fekvő ingatlannal rendelkezett kérelmezők ügyének elbírálási módja azonban eleve kizárta, hogy egy-egy megyei kárrendezési hivatal tevékenysége szorosan a saját megyéjéhez kapcsolódjon, illetve, hogy minden, a megyéhez kapcsolódó tulajdoni kárrendezési igényt valóban az adott megyében bíráljanak el. Végképp tarthatatlanná vált a törvényalkotó szándéka e tekintetben, miután a beadott kérelmek száma az eredetileg számítottnak minden esetben a többszörösére rúgott, és azok meglehetősen egyenetlen terhelést jelentettek egyrészt az OKKH apparátusára, másrészt a fővárosi, illetve egyes megyei hivatalokra. Ezért kezdettől fogva éltek azzal a lehetőséggel, hogy az ügyek egyes csoportjait átirányították azokhoz a hivatalokhoz, amelyekhez kevesebb beadvány érkezett, illetve a személyi sérelmekkel kapcsolatos beadványok egy részét az OKKH-tól a kevésbé leterhelt megyei hivatalokhoz. Mindebből az következik, hogy az egyes megyei hivatalok működése során keletkezett iratanyag nem válik el egymástól markánsan, nincs önálló karaktere, az adott vidékhez egyértelműen kötődő információ- és adattartalma. Ezért máris előrebocsátjuk, hogy az iratanyagnak a területi szervek megszűnésével párhuzamosan végrehajtott centralizált elhelyezése — az államigazgatási feladatok észszerű megszervezésén túl — levéltári szakmai szempontból is indokolt volt. A továbbiakban egységes egészként kezelendő iratanyag a Magyar Országos Levéltár illetékességébe tartozik. II. Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal iratkezelési gyakorlata A Hivatal iratkezelési gyakorlatát alapvetően meghatározta az a körülmény, ami az egész kárpótlási szervezet működését is jellemezte: a feladatokat megállapító jogszabályok minden esetben úgy születtek meg, hogy nem volt megbízható felmérés az érintettek, a kárpótlási igénnyel fellépök számáról, azaz az elvégzendő feladat nagyságáról. így mind az OKKH apparátusának, mind az iratkezelési feladatokat ellátó részlegének kiépítése, illetőleg a feladatok ellátásához szükséges technikai és szellemi háttér megteremtése (pl. számítógépek és megfelelő programok beszerzése) csak bizonyos késéssel követte az olykor néhány hét alatt elképesztő méretekben feltorlódó feladatokat. Kezdetben, a többségükben a Belügyminisztérium állományából, illetve a tanácsi apparátusból átvett munkatársak az ott megismert ügyviteli-iratkezelési gyakorlatot igyekeztek adaptálni az új feladatokra. Végül is az OKKH-ban — ahol különösen a személyi sérelmekkel kapcsolatos beadványok tömegének nyilvántartása és kezelése okozott nehezen megoldható problémát — egy főszámos-alszámos iktatási rendszer honosodott meg. Az egyes szervezeti egységek részére iktatási számkeretet (a hivatali szóhasználat,' 5
