Levéltári Szemle, 50. (2000)

Levéltári Szemle, 50. (2000) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Erdmann Gyula: A magyar levéltárügy jelenéről / 46–53. o.

ERDMANN GYULA A MAGYAR LEVÉLTÁRÜGY JELENÉRŐL* Minden szakterület, így a levéltárügy számára is alapvető a törvényes jogi szabályozottság milyensége. Azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás után elengedhetetlen új jogszabályok kiadása elkezdődött számos pozitív elemmel, amelyekre építeni lehet, ám még sok és kitartó munkára lesz szükség mind a szakmai egyesületek, szervezetek, mind a kormányzat és a szaktárca illetékesei részéről, ha el akarjuk érni szakmánk és a nemzeti kulturális örökség őrizetünkbe és kezelésünkbe utalt pótolhatatlan értékű részével kapcsolatban a megelégedettségre okot adó konszenzust. Az 1988 után többszöri nekifutásra 1994-ben célegyenesbe jutott új levéltári törvény előkészítése során szerencsére az MLE és az ÖLT teljes összhangban alakította ki és képviselte a különböző szintű fórumokon, végül a parlamenti bizottság és az illetékes miniszter előtt is álláspontját. így sikerült is néhány fontos eredményt elérni és bevinni az 1995: LXVI. törvénybe. így: a miniszter nem engedélyezheti korlátlanul (a törvényes idő leteltével) köziratok irattárban tartását (ezt csak egyszer teheti meg). A védetté nyilvánítást levéltárak is kezdeményezhetik. Az iratkezelési szabályzatok, illetve irattári tervek, mintaszabályzatok esetén az illetékes levéltárak egyetértési jogot gyakorolhatnak (a kormányzat által készített, a tárcákra érvényes egységes szabályzatok kivételével, ahol csak véleményezési joga van a MOL-nak). Súlyos és meghatározó kérdésekben nem sikerült viszont véleményünknek érvényt szerezni: 1995 óta várat magára a részletes végrehajtási rendelet — szakmánk egyértelmű kárára. Szép és fontos az önkormányzatiság, a szubszidiaritás, de esetünkben, a nemzeti kultúrkincs kezelésekor ez nem jelentheti a gyűjtőterületi, őrzési, rendezési, nyilvántartási stb. munkák helyi viszonyok szerinti ötletszerűségét. A végrehajtási rendelet hiánya pótolhatatlan értékeket veszélyeztet. Hiányzik a törvény végrehajtásával (végrehajthatóságával) kapcsolatos garancia, a megfelelő szintű finanszírozás biztosítása. Hiába érveltünk azzal, hogy az 1969. évi tvr. — számos pozitív hatása mellett — részben ott siklott félre, hogy a levéltárak előírt működési, technikai kondíciójának kellő anyagi alapjai hiányoztak. Ma is hiányoznak, s ez azt jelenti, hogy a fenntartók számára előírt működtetési feltételek jelentős része biztosíthatatlan. Jó lenne egyszer eljutni oda, hogy a kihirdetett törvény nem csak deklaratív, hanem teljességgel végrehajtható legyen. Ez áll a közlevéltárak államigazgatási teendői mellől hiányzó kellő szigorúságú garanciák esetében is. Sajnálatos, hogy azt sem lehetett elérni, hogy az állami gazdasági szervek iratai a privatizációig állami tulajdont képezzenek, és így idővel közlevéltárba kerüljenek. A védetté nyilvánítás lehetősége ugyanis nem azonos ezzel, bár ad némi kapaszkodót. Az pedig egyenesen megdöbbentett bennünket, hogy közvetlenül a szavazás előtt a parlamentben „becsempésztek" egy kitételt, miszerint a miniszter köziratokat magánlevéltárba utalhat. Ez veszélyes jogosítvány, szerencsére eddig nem éltek vele. Az 1995. évi törvény megjelenése után szinte rögvest megindult a korrekcióra, bővítésre irányuló munka, az értekezletek, egyeztetések sora. E munkában is bajtársi együttműködésben küszködtünk az ÖLT-tel. Az 1997: CXL. törvény (A kulturális javak Elhangzott Gyulán, az MLE vándorgyűlésén. Az előadást annak tudatában adjuk közre, hogy a feldolgozás döntően csak az önkormányzati levéltárak helyzetéve! foglalkozik. — A szerkesztőség 46