Levéltári Szemle, 50. (2000)

Levéltári Szemle, 50. (2000) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Szögi László: A magyar levéltárügy múltja / 42–45. o.

Emlékszem, diákkoromban az egyetemen elhangzott az a megállapítás, hogy egy közepes francia megye (departement) levéltárában annyi középkori oklevél van, mint nálunk az egész Mohács előtti gyűjtemény. Ilyenkor szoktunk azután a tatárdúlásra és a török pusztításokra hivatkozni, de talán nem baj ha az írásbeliség elterjedtségére ugyanúgy odafigyelünk. Ezeknél az összehasonlításoknál mindig célszerű, hogy a saját közép-európai régiónkban keressük először a példákat, s csak azután vonjunk le következtetéseket. Úgy vélem, mint annyi minden más, a városok fejlődésétől az egyetemekig, Mohács előtti levéltárügyünk is a régióval azonos szinten állt. Ide sorolnám a megyei önkormányzati írásbeliség kezdetét is a 13. század első feléből, ami fokozatosan a megyei levéltárak kezdeményeinek kialakulásához vezetett. 16-17. századi levéltárügyünk története egyrészt a pusztulások históriája. A most elkészült kronológiában is folyamatosan olvashatunk a pótolhatatlan veszteségekről. Persze e veszteségek okai nem mindig az oszmán hódítók, vagy császári zsoldosok, hanem saját hanyagságunk is. 1604-ben Szamosközy István gyulafehérvári levéltárnok panaszolja keservesen, hogy a székesegyház tornyában esővízben rohadnak el középkori oklevelek. S hogy mennyire nincs új a nap alatt, ahhoz hadd mondjam el, hogy levéltár szakos hallgatókkal ugyanezen toronyból éppen fél éve hordtuk ki a káptalan értékes levéltárát ottani kollégákkal, és bizony ennek egy része is sürgős fertőtlenítésre szorult. A kor történéseinek másik, nem kevésbé fontos jellemzője a mentési kísérletek sora. Mentették az iratokat olyan Pádovában képzett levéltárosok, mint az említett Szamosközy, de harcoltak az ország levéltári anyagáért, vagy annak maradékáért a rendi országgyűlések követei, vagy éppen az ország főméltóságai, akik saját családi archívumukban valamit megőriztek az elkallódott központi királyi levéltár anyagából. E törekvés alapozta meg a nádori és országbírói levéltár létrejöttét, ebből nőtt ki a török kiűzése után az Archívum Regni, az ország levéltára. S ilyenkor ne csak az 1723. évi 45. tc-re emlékezzünk, amely ennek felállításáról intézkedett, de a 73. tc-ről is, amelyben szerepelt az, hogy a megyéknek az archívumot is magába foglaló megyeházakat kell építeni. Magyarországon a jó szándékú elhatározásoknak a valóságba való átültetése hosszú időt szokott igénybe venni. Mire az Archívum Regniből valóság lett harminchárom évnek kellett 1756-ig eltelnie és a megyei levéltárak is csak lassan épültek. Persze kellett a „nyugati" példa is, hiszen 1749-ben már létrejött a Haus- , Hofund Staatsarchiv, s még ezután is hét év telt el a magyar országos levéltár működésének megkezdéséig. A 18. század mindenesetre a levéltári intézményhálózat kialakulásának és az iratkezelés modernizálásának kora. A felvilágosult abszolutizmus idején az európai közigazgatáshoz zárkózott fel a hazai is, és ezzel együtt kialakult a feudális kor végéig, sőt annál tovább is fennálló levéltári intézményhálózat. Beletanultunk az iratmentés gondjaiba a napóleoni háborúk idején, egy békés évszázad után már 1809-ben, és a szabadságharc alatt is újra hadiesemények okoztak kárt erdélyi és más levéltárakban. A 19. század elején mai szóval az „értékhatár vizsgálatok" is elkezdődtek, hiszen a „selejtezést" immár nem lehetett mindig a hódítókra és a katonákra bízni. Mivel a „polgári" selejtezésben addig nem volt gyakorlatunk, bizony nem csekély kárt okoztak a szakszerűtlen munkák többek között a kamarai levéltár anyagában. 43